Csodálatos Szigetköz
A Szigetköz egyedülálló vízi birodalom, a Duna gyermeke, minden talpalatnyi földjét a Duna hordta ide. Szigetköz Nyugat-Magyarországon, Győr-Moson-Sopron megyében található. A nagy szigetet, Szigetközt, a Nagy-Duna és a Mosoni-Duna övezi. A táj jellegét ősidők óta a víz határozza meg, a nagy folyó, a Duna épít, rombol, életre kelt, elsorvaszt. A körülbelül 500 kis szigetet felölelő Duna ezen szakasza valójában egy csodaszép vízi labirintus hazánk egyedülálló vízi világával, ahol az idegen látogató könnyen eltévedhet.
A szigetvilág folyamatosan változik, napjainkban is keletkeznek és eltűnnek szigetek, akárcsak régen. Különösen tavasszal hangulatosak a hullámtér erdei, amikor megjelenik a hóvirág, a csillagvirág, virágoznak a füzek, nyárfák. A szigetek rejtett nádasai adnak otthont a récéknek és a nádi énekesmadaraknak, a nagy erdőségek pedig az értékes vadállomány tanyái, él itt szarvas, vaddisznó, gólya, harkály és sok más érdekes és értékes faj.
Faunája
A Szigetköz a Duna halbölcsője volt a Bős (Gabcikovó) vízlépcső megépítéséig és a víz eltereléséig. 65 halfaj fordult itt elő, ez a hazai fajok 80%-a% Megtalálható itt, az eredetileg tiszta hegyi patakokban élő sebes pisztráng (Salmo trutta fario), éppúgy, mint a mocsarak, lápok védett fajai: a réti csík (Misgurnus fossilis), vagy a lápi póc (Umbra krameri). Még néhány a védettek közül: magyar bucó (Aspro singel), botos kölönte (Cottus gobio) selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer).
A kétéltűek csaknem valamennyi faja megtalálható a Szigetközben. Közülük gyakori a kecskebéka (Rana esculenta), a vöröshasú unka (Bombina bombina), és a mocsári béka (Rana arvalis). A hüllők kisebb számban élnek a vízjárta területeken, de jellegzetes fajuk, a vízisikló (Natrix natrix) itt is gyakori.
A védett lepkék közül a mocsarakra jellemzők: a mocsári bíbormoly (Ostrinia palustralis), a zanót- és vérfű boglárka (Macolinea nausithous, M. teleius), a fűz-nyár-ligeterdőkre jellemzők a színjátzóslepke (Apatura ilia), c-betűs aranybagolylepke (Lamprotes c-aureum), kéköves bagolylepke (Catocala fraxini), a keményfa-ligeterdőkre a magyar tölgymakkmoly (Pammene querceti), a szilfa púposszövő (Dicranura ulmi), sőt a teljesen száraz területek képviselői is megtalálhatók: díszes medvelepke (Arctia festiva), fehérsávos földibagoly (Euxoa hastifera).
A madarak száma 230-ra tehető, közülük a Duna ágrendszerében járva először a gémfélék tűnnek fel. A nagyobb telepeken szürke gémek (Ardea cinerea) és bakcsók (Nycticorax nycticorax) költenek. A fokozottan védett fajok közül jellegzetesebb fészkelők, a nagy kócsag (Egretta alba), barna kánya (Milvus migrans), hamvas rétihéja (Circus pigargus), fekete gólya (Ciconia nigra) és cigány réce (Aythia nyroca). A réti sas (Haliaetus albicilla) és a halász sas (Pandion haliaetus) is rendszeres vendég a területen.
A védett emlősállatok közül jellegzetesk a nyuszt (Martes martes), a vidra (Lutra lutra) és az északi pocok (Microtus oeconomus) 1991-óta természetes úton megtelepedett a száz éve kihalt hód (Castor fiber) is, Magyarországon először. Azóta úgy elszaporodtak, hogy a bővízűbb ágrendszerekben sokfelé megtalálhatók.
Szigetközi vizivilág
A szigetközi mellékágrendszert régen a Duna halbölcsője volt, mert a sekély, nyugodt víz ívóhelyet és táplálékforrást jelentett a halaknak. Az itt világra jött halivadékok felnőve visszaúsztak a főmederbe. Ez a biológiai funkció is jelzi a természetes vízjárás és a kiterjedt főág-mellékág kapcsolat fontosságát. A Duna elterelése után a kiszáradt mellékágakban a halak tömegesen elpusztultak. A vízpótlás megkezdésével, 1995-től ismét jelentős vízterek alakultak ki, azonban ez nem jelentette a halállomány rehabilitációját is. A Duna szabályozásának elmaradása miatt nagy vízszintkülönbség alakult ki a vízpótolt mellékágak és a főág között, ami a halak átközlekedését ellehetetlenítette. A hallépcső egy olyan létesítmény, amely a két különböző szintű vízteret (főág és mellékágrendszer) egy hosszabb, de a halak számára leküzdhető esésű vízfolyással köti össze. Feladata, hogy a főmederben élő halak számára ismét lehetőséget teremtsen ívóhelyeik megközelítésére. A hallépcső egybeépült egy, a mellékágrendszer vízszintjét szabályozó zsilippel, melynek feladata, hogy a vízszintet a valamikori, optimálisnak tekinthető vízjárásnak megfelelően szabályozza. Másrészt a zsilipen átbukó víz oxigénnel dúsul, így a hallépcső közelébe csalogatja a halakat.
Maga a hallépcső egy medencesorból áll, melyek között a szintkülönbség 10-20cm. Három pihenőtó – ahol a holtterekben az áramlás kisebb – segíti a halak pihenését útközben. A hallépcsők kialakításánál fontos cél, hogy a halak az átjárót meg is találják. Ezért egy „csalivízvezeték”-et is beépítettek, amely a felvízi oldalról nagy sebességű vízsugarat juttat a hallépcső bejáratához, így semlegesítve a mellette levő vízszintszabályozó zsilipen átbukó víz csalogató jellegét. A csalivíz és az alsó bejáratnál található kiöblösödés segítségével a tapasztalatok szerint a halak nagy része megtalálja a bejáratot. A létesítménynél beüzemelése óta folynak kutatások. A vasbeton medencesor oldalába üvegablakot építettek – bárki megnézheti (ha szerencséje van) a fel, vagy leúszó halakat. Az eddigi eredmények rendkívül bíztatóak: a hallépcsőnél eddig 24 fajta halat figyeltek meg, ebből 11 faj volt képes felúszni az alsó víztérből a felsőbe, annak ellenére, hogy a teljes vízszintkülönbség 3-4m!
