novella

Péter olyan szerénységgel csapódott hozzám, hogy szinte észre se vettem. Tétova ifjúként akkor még csak harmadik mérkőzésemre készültem a gyár csapatában. Öltözőnk a munkásszálló alagsorában volt, onnan baktattunk ki már mezbe öltözötten a játéktérre. Még hideg időt lehelt a tavasz, az egyesület színeit jelentő piros-fekete melegítőben ugráltunk, futkároztunk a meccs előtt.

Ősz volt, vénasszonyok nyara. A sétány gesztenyéi újra virágoztak, a gyérülő lombok között idelátszott a tó, s a szemközti zamárdi part. Ilyenkor, a nyármúlás fényeiben a legszebb Tihany. Dekadens színek, enervált hangulatok lengik körül a Vén apátságot, melynek harangzúgása esténként olyan, akár egy Mendelssohn-szonáta.
Kedvenc témán ez a táj, sokszor megírtam, és sok képet festettem róla. Van egy eldugott, csöndes zugom közel a vízhez. Itt nem zavart senki, kivált nem a „műítészek”.

Egy délután aztán másként alakultak a dolgok. Épp alapoztam a vásznat, mikor valaki megszólított.

Jó régen, még a múlt század végén, útra kelt egy tót legény szerencsét próbálni. A Poprád mellól indult, s meg sem állt Biharig. Akkoriban nem volt ez ritkaság, sok vigéc, vándoriparos rótta a Monarchia útjait, nem kellett hozzá útlevél. Madranek Janó szegényebb volt a templom egerénél, de értett egy mesterséghez, a vízimolnársághoz. Húsz év múlva a "hé Janó!"-ból Madranek úr lett. Három malma alá folydogált a Fekete-Körös csendes vize, Tenkén, Rippán és Gyantán nála őrölték a legjobb lisztet az aranyszínű bihari búzából.

Örök dilemma: eszik-e a hal ma vagy nem eszik? Mert ha nem, akkor jobb, ha otthon marad az ember, ha viszont eszik, akkor indulás, nehogy elfoglalják előlünk a legjobb helyeket. Igen ám, de ha eszik, vajon mit? Gilisztát, tengerit, pufit vagy áztatott búzaszemeket?

Énekes Józsi — alias Abbé, Atya — történetünk egyik kulcsfigurája, de nem főszereplője. Teljes életútját nincs módunkban bemutatni, ahhoz túl mozgalmas. Gyermekkorában végigélvezte az ország majd’ minden javítóintézetének vendégszeretetét, s a hosszabb-rövidebb önkényes távozások során szerzett zsebes tapasztalatokat a vásárok és más sokadalmak tumultusában kamatoztatta. Élete legnagyobb dobása egy bőrönd meglovasításával kezdődött, amit a szolnoki állomáson emelt el egy vonatra váró pap mellől. Sovány fogásnak bizonyult, a fogkefén kívül egy nadrág, egy reverenda és egy pár cipő volt benne.

„Van már kenyerem, borom is van”, mondja az érett, befutott Kosztolányi Dezső egy gyönyörű versében, a fiatalság szegénységére és lázára visszagondolva, s így fejezi be.... "itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben”.

Kár hogy nem vagyok álomfejtő, különben tudnám ,miért visszatérő álmom a pocakos Kardanecker Vili, a sváb fűszeres, akit ötven éve láttam utoljára, amikor kivándorolt Amerikába.