néprajz

A pákászatot, mint "foglalkozást" soha nem ismerték el a tiszántúli népe. Sőt a pákászt annak idején mindenki úgy ismerte, mint valami munkakerülő, tolvaj, csibész, bujkáló embert. Mondjuk, volt is benne valami - ezek az emberek, vagy egyedül, vagy családostúl, de remeteséget vállaltak. Sokszor a szegénység, sokszor a törvény elöli menekülés vitte rá ezeket az embereket arra, hogy beköltözzenek a rét belsejébe - a lápra, és táplálékszerzésüknek helyéül a szabad természetet válasszák.
(Ecsedi István - 1933)

A magyar nyelv szótára 1870-ben így írja le a pákászt :

Nem horgász téma, de annyira kedves....

Apám, nagy karosszékében, az ablaknál ült és pipázott. Künn, a dísztelen határban, ólmos eső esett, jégpáncélba vonva a mezőt s a feketetörzsű, lombtalan fákat.

Március eleje volt. A nagy természet még szunyókált, s erdő-mező tavaszról álmodott. Szuhay - a kivénhedt béresgazda - bejött a szobába, s mint afféle vénember, esetlenül totyogott. Immegett-ümmögött. Fát rakott a kályhára, aztán dohányt vágott.

A hálókötés eszközei a hálókötő tű és a béce vagy börcfa. Maga a hálókötő tű 25-40 cm hosszú. A kötéshez általában a rövidebbet az állításhoz a hosszabbat használták. A hálótű anyaga többnyire bodza vagy kecskerágó fa volt, melyet a halász maga faragott. A választás azért esett e fafajtákra, mert ezek kifényesedve jobban csúsztak a szemek között. A béce vagy börcfa hosszúsága 20 cm körüli, vastagságát pedíg a háló szemeinek mérete határozta meg.

Csemege sulyom, jezsuitadió, szamártövis, vízidió vagy gesztenye ( Trapa natans ). Sulyomfélék ( Hydrocaryaceae ). 60-120 cm. Szára kezdetben a terméshéj szarvaival, később a kúszó gyökereivel kapaszkodik meg az iszapban. Kétféle levele van: vízbe merülő, és vízben úszó. Vízbeli levele ágas, lehulló, keskeny szálas., mindegyik vízbeli levél tövén két szárnyasan elágazó gyökér van. A víz színén úszó, rózsában álló bőrneműek, egyenetlenül fogazottak, nyelük pedig a virágzás után középtájon felfúvódott. Apró virágai a levelek hónaljában fejlődnek., fehérek.

További képek

A folyami rák vagy nemes rák a felsőbbrendű rákok osztályának a tízlábú rákok (Decapoda) rendjéhez, ezen belül az Astacidae családjához tartozó faj. Hajdan sok halásznak, pákásznak biztosított a rákászat megélhetést vagy keresetkiegészítést. Mivel vizeink rák állománya már a múlt század elejére is jelentősen megfogyatkozott, így rákászat mint foglalkozás teljesen kiveszett és csak néprajzi és kulturális jelentőséggel bír. A következő pár sorban lássuk hogyan vélekedtek a rákászatról mint foglalkozásról néprajzkutatóink.

Európa egyik leggazdagabb aranymosó helye az őskortól napjainkig a Kárpát-medence volt, legfőképpen Erdély, a Kisalföld és a Muraköz. A Duna kisalföldi szakaszán, a csallóközi parton Gúta, Naszvad, Bős, Szap, Csicsó, Füss, Kolozsnéma, Aranyos, Vajka, Medve, Doborgaz lakói éltek aranymosásból. A Szigetközben pedig Ásvány, Lipót, Nagybajos voltak a leghíresebb aranymosó helyek. A Duna mentén egyéb fontos aranymosó helyek voltak még : Győr és Gönyű között. Ezenkívül a Vág, Garam, Ipoly partjain is mostak aranyat.

További képek

A vésztő halászata - 1953.