Matula Gy.Oszkár

Ősz volt, vénasszonyok nyara. A sétány gesztenyéi újra virágoztak, a gyérülő lombok között idelátszott a tó, s a szemközti zamárdi part. Ilyenkor, a nyármúlás fényeiben a legszebb Tihany. Dekadens színek, enervált hangulatok lengik körül a Vén apátságot, melynek harangzúgása esténként olyan, akár egy Mendelssohn-szonáta.
Kedvenc témán ez a táj, sokszor megírtam, és sok képet festettem róla. Van egy eldugott, csöndes zugom közel a vízhez. Itt nem zavart senki, kivált nem a „műítészek”.

Egy délután aztán másként alakultak a dolgok. Épp alapoztam a vásznat, mikor valaki megszólított.

Jó régen, még a múlt század végén, útra kelt egy tót legény szerencsét próbálni. A Poprád mellól indult, s meg sem állt Biharig. Akkoriban nem volt ez ritkaság, sok vigéc, vándoriparos rótta a Monarchia útjait, nem kellett hozzá útlevél. Madranek Janó szegényebb volt a templom egerénél, de értett egy mesterséghez, a vízimolnársághoz. Húsz év múlva a "hé Janó!"-ból Madranek úr lett. Három malma alá folydogált a Fekete-Körös csendes vize, Tenkén, Rippán és Gyantán nála őrölték a legjobb lisztet az aranyszínű bihari búzából.

Énekes Józsi — alias Abbé, Atya — történetünk egyik kulcsfigurája, de nem főszereplője. Teljes életútját nincs módunkban bemutatni, ahhoz túl mozgalmas. Gyermekkorában végigélvezte az ország majd’ minden javítóintézetének vendégszeretetét, s a hosszabb-rövidebb önkényes távozások során szerzett zsebes tapasztalatokat a vásárok és más sokadalmak tumultusában kamatoztatta. Élete legnagyobb dobása egy bőrönd meglovasításával kezdődött, amit a szolnoki állomáson emelt el egy vonatra váró pap mellől. Sovány fogásnak bizonyult, a fogkefén kívül egy nadrág, egy reverenda és egy pár cipő volt benne.

Kár hogy nem vagyok álomfejtő, különben tudnám ,miért visszatérő álmom a pocakos Kardanecker Vili, a sváb fűszeres, akit ötven éve láttam utoljára, amikor kivándorolt Amerikába.

Ünnep előtti menü-vita folyik a konyhában, nejem és menyem a sonka pácolásának módozatait vitatják. Félfüllel kagylózom. Mindenről szó esik, egy dolog kivételével. Úgy látszik, a „tojásföstés” az idén is elmarad — állapítom meg csöpp szomorúsággal, s a húsvéti hímes tojások kapcsán eszembe jut egy régi történet.

Istenem, milyen szépek is voltak azok a régi, hajdani húsvétok! A maguk nárcisz illatú várakozásaival, melyhez az eget kémlelő aggódás is hozzátartozott. Flaszteron és beatzenén felnőtt fiaim flegmán kérdik: miért, nem mindegy volt, hogy esőben vagy napfényben mentetek tarhálni? Elfajzott népség! Nekik a locsolkodás és az ezért kijáró hímes tojás tarhálásnak minősül.

Épp két éve - hogy rohan az idő! - egy kollégám felhívott telefonon.
- Van egy ragyogó témám, de nem az én műfajom. Ha érdekel, átengedem, tudom, te "harapsz" az ilyesmire.
Az ezt követő tájékoztató lényege az volt, hogy egy tolnai atyafiát felküldték Pestre valami kivizsgálásra. Az öreg bölény azon kevesek közé tartozik, akik Illyés Gyulát még pertu Gyulának tisztelték, és suhanc korukban kézzel fogták a halat a Sió vizében.

A Körút és Majakovszkij utca sarkán, az önkiszolgáló étteremben beszéltük meg a találkozót, kollégám itt "találta" a riport-alanyt. Jobb helyet is el tudtam volna képzelni, mint ezt az örökké zsúfolt csehót. A tömegétkeztetés e Noé bárkájában ázott ruhák és az ételek szaga keveredett a levegőben, mindez áporodott volt és lehangoló.