Éjfélre elcsendesednek a kikötők, a nyílt vízen csak egy-két kósza vitorlás tart hazafelé. A víz felszíne alatt megélénkül az élet: süllők riogatják a küszöket, angolnák siklanak a parti kövezés tövében, harcsák forognak, keszegek, pontyok fürdenek. Eljött a mi időnk. Lámpások fénylenek fel a mólókon, stégeken, evezők csobbanása jelzi, hogy a csónakos horgászok megindultak a marásvonal felé.
Az elviselhetetlen hőség miatt én is csak éjféltájban szálltam vízre. A nádasból kievezve „ezüst tenger” tárult elém. A látvány káprázatos volt, de nem sok jót ígért. A ragadozók nem kedvelik az éjszakai verőfényt.
A marásvonalon túl, 3,5 méteres vízen horgonyoztam le. Fenekező szerelésemre küszöket tűztem, másik botommal pedig egy nyúzott snecit cincálgattam a csónak körül. Az eget kémlelve reménykedtem, hogy az enyhe szellő erre terel egy-két felhőt. Egyelőre azonban ezernyi csillag ragyogott felettem.
Nyúzott és élő küsszel számtalanszor körbetapogattam a csónak környékét, de még egy árva kősüllő érdeklődését sem tudtam felkelteni. Beleuntam. A botot magam mellé tettem, a csalihal pedig a csónak alatt körözgetett. Ideje volt, hogy több figyelmet szenteljek fenekező botomnak, mert apró rángások futottak végig a zsinóron, a kapásjelző is megmozdult. Valami megriaszthatta csalihalamat. Találgatásra nem sok időm maradt, máris koppant botomon a karika. Alig győztem zsinórt adni a száguldó ragadozónak. A vehemens rávágásból ítélve nagy angolnára, vagy balinra tippeltem. No de éjszaka balin? Bevágtam, bár ilyen vágtatás közben nemigen volt ideje nyelni.
A horog akadt, a fék meg-megszólalt, de ismeretlen halam már felém fordult. Egyre erőtlenebb kitörései nem jelentettek gondot, rövidesen a víz színén feküdt az ezüst test. Valóban balin volt, s nem is kicsi. Hajnali kettőkor portyázó önnel még nem volt dolgom, mástól sem hallottam „alvajáró” balinról. Éppen beemeltem a csónakba a kétkilósra saccolt villámkeszeget, amikor másik botom derékszögben elfordulva oldalba vágott. Egy pillanatig azt hittem, én löktem meg, de a vízbe bólintó spicc láttán azonnal a fenékdeszkára ejtettem halamat és a bot után kaptam. Behúznom sem kellett, a csónak peremébe megakadt orsó elvégezte helyettem. Rövid fárasztás után kiemeltem egy kiló körüli süllőt.
Volt min álmélkodnom. Röpke öt perc alatt két meghökkentő élményben volt részem. Az óvatosságáról híres süllő az éjszakai balin fárasztása közben rontott rá a csónak alatt úszkáló küszre. Gondolom az ön, és én magam is elég nagy zajt csaptunk, a kényes jószágot mégsem zavarta. De miért pont a csónak alatt kereste táplálékát? Csak találgatni tudtam. Lehorgonyzott vitorlások mellett már gyakran láttam a hajótest mellé húzódó küszcsapatokat, valószínű valamilyen védettség érzetét kelti bennük az óriási „anyahal”. Lehet, hogy csónakom alatt is egy küszraj tartózkodott és a vadászó süllő kiszúrta magának a legesetlenebbet, a horgon vergődőt? Esetleg a ragyogó holdvilág elől húzódott a csónak árnyékába? Sok a kérdőjel, biztos válasz nincs.
Szájbilincsre fűztem a két ragadozót és már-már a vízbe eresztettem, amikor eszembe ötlött, hogy tovább kéne vizsgálódni a csónak alatt. Két tompa puffanással bevégeztetett halaim vízi pályafutása. A csalis kannát beemeltem a csónakba és minden zajt kerülve fürge küszt tűztem horgomra. Közvetlenül a csónak mellett engedtem vízbe. Miután talajt ért, óvatosan mártogatni kezdtem.
Vagy negyedórát eredménytelenül emeltem – eresztettem, húzogattam szerencsétlen snecimet. A megviselt küszt életvidámabbra cseréltem, s széloldalon kb. három méter mélyre eresztettem. Letettem a botot és kellemes semmittevéssel múlattam az időt. Meditálásomból a bot rezdülése, majd spiccnek bólintása zökkentett ki. Zsinórt már nem volt időm adni, amennyire tudtam pálcámmal követtem a damil irányát, majd bevágtam. Én lepődtem meg a legjobban, akadt a horog. Halam valahol a hajótest alatt kavart, azt sem tudtam merre tart. Persze, hogy a tatsúly kötelét célozta meg. Egy pillanat alatt rátekerte magát a vastag zsinórra. Damilom pattanásig feszült. Lesz ami lesz alapon ledobtam a botot és kezdtem felrángatni a tatsúlyt. Ilyen gyorsan csak a váratlanul rám törő viharban tudom felcibálni a tíz kilós koloncot. Hamarosan megjelent a gyönyörű süllőtest. Kézzel emeltem ki és nekiláttam a kötél – damil kavalkádból kibogozni. A horog a szájszegletében fityegve alig tartott. Szerencsém volt, hogy nem szakadt ki.
Emlékezetes éjszaka volt, sok szerencsével, sok véletlennel, sok megválaszolatlan kérdéssel, néhány új tapasztalattal és három szép hallal. A balatoni holdfény nemcsak látványával, de meglepetéseivel is elkápráztatott.
(BOTÁR GÁBOR – 1993)
