Balinok a Lónyay-csatornánál
Úgy vagyok vele, mint a megszállottak. Ha meglátom, vagy meghallom, hogy a balinok rabolnak, minden más horgászatot abba kell hagynom és rohanok hozzájuk.
Így történt múlt évi felső-tiszai kirándulásomon is. Az első hét végén váratlanul szőkülni kezdett a víz, valahonnan a Szamosból kisebb zavar érkezett, áradás nélkül. A süllő teljesen leállt, a horgászfalu lakói gilisztát, lóletűt igyekeztek ásni, mert hát „ez a legjobb víz a harcsára”. Én még néhány kísérletet tettem, hogy a szőkülő vízen is süllőt fogjak, de nem ment. Harcsára-pontyra meg nem szeretek horgászni. Képtelen vagyok napokat, vagy éjszakákat egy helyben ülni, lesni a kapást.
Így szinte megváltás volt számomra, amikor berontott tanyámra egy ifjú horgász barátom, mondván:
– „Pista bácsi! Annyi a balin a Lónyaynál, hogy amint jöttem lefelé, a kishalak menekülés közben beugráltak a csónakomba!”
Így a hírnök, és én feledve mindent – főleg harcsát és pontyot – szinte percek alatt összekapkodtam a balinozás szerszámait. Kezembe a pergetőbot, oldalamon a táska műlegyekkel, villantókkal, balinólmokkal, csónakba a merítőszák, aztán felzúg a kis Tümmler, s néhány perc múlva már a Lónyay csücskén szereltem. Hát bizony a balinok akkora parádét csaptak, hogy a szerelés sem ment könnyen. Reszkető kézzel és térddel nehéz műlegyet felkötni, de végül csak elkészült.
Végre kész a „szabványos” szerszám, alul ólomhal, feljebb két nagyméretű műlégy, egy fehér, egy sárga.
Elsüvít az első dobás, aztán a második, tizedik, ötvenedik is. A balinok rá se hederítenek a legrafináltabb legyekre, villantókra sem. Na nem baj, lényeg, hogy itt vannak, majd megindul a kapás. Bár ha én balin lennék, ilyen körülmények között nem érdekelne a műcsali. Annyi a kishal, hogy talán csak milliárdokban lehetne kifejezni.
Augusztus, szeptember táján a Nyírséget behálózó Lónyay-csatorna erősen beszennyeződik. A szennyezés hatására hihetetlen tömegben vonul ki belőle minden halféle. A szennyezést több üzem, köztük konzervgyár, tartósító üzem okozza. A szerves szennyezés hatására aztán a Tisza apróhalnépsége – főleg a sneiderek – is itt gyűlnek össze, csemegéznek a csatornán leérkező szerves anyagokból. És ilyenkor jelennek meg a balinok is. Igaz, hogy egész éven a csatornatorok a legjobb balinozóhely, de mi ez a nyár végihez képest? Apróbb, nagyobb és legnagyobb balinok adnak itt egymásnak találkát, és itt néha valóban „forr a víz” a balinrablásoktól. A fiatalok a part közelében, a nagyobbak benn a nyílt vízen, a legnagyobbak pedig hol itt, hol ott tűnnek fel. Ezek már nem locsognak, nem spriccelnek, inkább méltóságteljes hömpölygésekkel, hatalmas burványokkal árulják el jelenlétüket.
Persze a jelenség – és természetesen a nagy balin fogásának reménye – ide csábítja a környék pergető horgászainak színe-javát. Sajnos az örömbe üröm is vegyül. A csatornavíz a sok szennyezéstől vegyszerszagú lesz, mely átragad a sneiderekre, és természetesen az őket habzsoló balinokra is, húsuk némely esetben „Lónyay szagú” lesz. Ezt a megállapítást a horgászfalu asszonynépsége tette. Az ilyen balin aztán már nem túlzottan kedvelt fogása az ebédnek, értéke inkább csak trofeálissá válik.
Balinozásra nem a kristálytiszta Tisza-víz a legalkalmasabb. Szőkülő, vagy éppen az áradás után tisztuló vízen jobban meg lehet téveszteni a nagy balinokat is. Így a süllőzés – melyhez csak tiszta víz alkalmas – és a balinozás igen jól kiegészítik egymást kedvenc vizünkön. Tiszta vízen igen sok a kapási kísérlet, az utánavágás, melyet sokszor csak burvány jelez, de néha botunkon is érzékelhetjük. A balin intelligenciájára vall, hogy amint felismerte a műcsalit, szinte pánikszerűen fordul, hagyja abba a megkezdett üldözést. Ma is meggyőződésem az, amit a múlt évben egyik írásomban már kifejtettem, hogy a vízben elsuhanó pamut- és tollkonstrukciót a balin semmi esetre sem nézheti légynek, vagy lepkének. Feltétlen kishalnak vélheti, hiszen a víz alatt – főleg ha ismerjük a balinra való pergetés más halnál nem is alkalmazható sebességét – így csak a halak mozoghatnak.
Bár azt magam is tapasztaltam, hogy a balin a víz fölött csapongó lepkére, szitakötőre is rárabol, sőt tiszavirágzás idején néha napokig a repülő kérész a tápláléka. De a tiszavirágzás csak napokig tart, így feltétlen az év többi részében kishallal táplálkozik, azzal, vagy annak utánzatával csalható horogra is. Egy 3–4 kg-os balin ugyancsak éhkoppon maradna, ha táplálkozását lepkére, szitakötőre építené. Ifjú vadászkoromban magam is tapasztaltam, hogy a fiatal rókák a lepkék után kapkodtak, s ha elkapták, el is fogyasztották. Olvastam azt is, hogy a medve esetenként – nyilván nem jó dolgában – bogarakat, lárvákat is eszik, melyet az avar és a kövek alól kapar ki. Mégsem kísérli meg senki, hogy a rókát, vagy urambocsá’ – a medvét bogárevő jószágnak kiáltsa ki, vagy hogy ezekkel csalja leshelyére vagy tőrbe őket. Műlegyeink – bármilyen légyszerűek is megkötés után – szerencsénkre a vízben való vontatás közben szép áramvonalas halformát vesznek fel. És véleményem szerint kötésüknél is ilyen forma kialakítására kell törekednünk.
De ezután a kis kitérő után térjünk csak vissza a Lónyay balinjaihoz. Mint mondottam, sok balin volt, de nem akartak kapni. Közben két horgászbarátom is felérkezett, s látva a balinok táncát, gyorsan szerelni kezdtek. Így több módszert is kipróbálhattunk, míg végre úgy fél hat körül egyszerre csak megindult a kapás. Teljesen váratlanul mindhárman balint kezdtünk fárasztani. Ez egy újabb rejtélye a balinozásnak, amire még nehéz magyarázatot adni. Igaz, mi kisebb balint fárasztottunk, gyorsan szákba is került, de Levente barátunk vékony üvegbotjával alig bírt egy szép példánnyal. Amint odafigyeltem és láttam, hogy mint kezdő balinhoorgász mindenáron próbálja erőszakolni zsákmányát, figyelmeztettem, hogy óvatosabban fárasszon, mert jó balin van a horgán. Ez hatástalan volt, s orsójának berregője is néma volt, javasoltam, eresszen a féken. A nagyobb balin ugyanis, amikor partközelbe kerül, vagy talán amikor először meglátja a horgászt, példátlan erővel szokott kirohanni. Ha ilyenkor a fék nem jól működik, csaknem biztosan elszabadul.
– Eressz a féken! – sürgettem újra ifjú barátomat, aki felhívásomat:
– Dehogy eresztek, ez már megvan! – kiáltással nyugtázta, és zsákmányát tovább erőszakolta.
Hanem amikor megláttuk a balint – lehetett vagy három-négy kilós –, és ő is meglátta kínzóját, olyan iramban indult vissza, hogy ezt már nem tűrhette a 0,30-as zsinór. Egy pattanás, és Levente barátunk – mintha szegény bot lenne a hibás – úgy csapta a Lónyay partjához, hogy utána órákig tisztítgathatta orsójáról a finom homokot. A balin pedig talán még ma is a Lónyay körül randalírozik – szája szögletében a támolygóval.
Kezdetben enyhe szél is támadt, mely általában nem rontja a balinozás esélyeit. Egy távoli dobásomnál, alighogy vizet ért az ólom, rendkívül erélyesen megindult egy jó balin, szorgalmasan szedte a finomra fékezett zsinórt. Jól dolgozott, de néhány perc múlva már a csónak mellett körözött. Már-már megadta magát, amikor egy váratlan nekirugaszkodással a csónak alá futott, majd a csónak vaslemezből készült kormánylapátja alá húzta a zsinórt. A helyzet meglehetősen kritikus volt, mert a balin bár teljesen fáradtnak tűnt, az éles szélű vaslemez a legkisebb rántásra elvághatta a 0,24-es zsinórt. Bizony a nehéz helyzet könnyelmű kijelentésre kényszeríti az embert, én is gyorsan felajánlottam szent Antalnak egy új tízforintost (ami nagy szó volt, mert csak néhány napja jelent meg) – és egyik kezemben a bot, a másikkal meg nagy kínosan hozzákezdtem a zsinór kiszabadításához.
Nagy szerencsémre az egész műtét alatt a balin meg sem mozdult, sőt amikor a manőver befejeződött, külön meg kellett serkenteni, hogy elússzon a csónaktól veszélyeztetett körzetből. Kissé magához tért, de tűrte, hogy megszákoljam. Súlya három és fél kiló lehetett, és az ólomlemezből kivágott kishalforma súlyra kapott. Külön megköszönöm kedves balatonparti horgászíró társamnak, Eördögh Zoltán sporttársnak az ólomhal ötletét, folyamatosan használtam, és néhány igen jó balint sikerült megakasztanom ügyes újításával. A műlegyekre inkább a kisebbek, a két kilón aluliak kaptak.
A félszőke – és most már tisztuló – vízen még néhány napig jól ment a balin. A tisztulással azonban a kapások erősen lecsökkentek, és inkább csak a gyakorlatlan, apróbb példányok kerültek horogra, de ezeket inkább meghagytuk jövőre.
A balin szálkás hal, bár húsa nagyon jóízű, legalábbis a halszerető barátaim ezt állítják. Herman Ottó egyetlen balin húsában háromféle változatot is fel tud fedezni. Én egyet sem, nem eszem halat. De szálkás mivolta miatt a kilón aluli balint nem érdemes hazavinni. Dobjuk vissza, jövőre megtaláljuk újra a csatornák, patakok befolyóinál.
A nagy balinoknak viszont nagyméretű műcsalikat, műlegyeket kell felkínálni. Téli kényszerpihenőnk alatt 1-es és 1/0-ás hosszú szárú horogra kössük legyeinket, nem kell túlzottan papagájszínűeket készítenünk, a fehér-sárga, barna és ezek kombinációi tökéletesen megfelelnek.
Aki csak egyszer is tapasztalta egy két-három kilós balin horogra vágását, érezte kirohanásainak erejét, szívós, kitartó harcát, az nyilván egyetért velem, aki csapot-papot ott hagyok egy jó balin kedvéért. Aki pedig csak most kísérletezik majd, az az első akasztás után az igazi horgászélvezet, a balinozás rabjává válik.
Még akkor is, ha a balin kicsit „Lónyay szagú”.
Bodó István – Sárospatak – 1971
