Hogyan horgásznak a Balatonon? (Behyna Miklós 1935)



HOGYAN HORGÁSZNAK A BALATONON?
í r t a : Behyna Miklós (1935-ben)
Aki a horgászsporttal nem foglalkozik, az is észrevette a Balaton partján a horgászokat, amint hosszú botokkal járnak-kelnek, vagy nyugodt szemlélődéssel várják a pontyot. Gyakran megesik, hogy egyik-másik sétáló nyaraló a horgászok bosszúságára megáll és órákig bámészkodik. Nézi a neki különös sportot, s azt mondja, milyen unalmas lehet. Hát órákig nézni és közben nem érteni belőle semmit, az talán mulatságosabb? Bizonyára nem! Tovább okoskodva azután kiderül, hogy a horgászat nem unalmas annak, aki iránta érdeklődik. És hogy mennyire nem unalmas, azt nem az érti meg igazán, aki kellő ismeretek nélkül egy rendszerint rosszul összeállított szerszámmal leül a partra, hanem az, aki tudással, felkészültséggel és szeretettel foglalkozik ezzel a valóban nemes sporttal.

Állítom, hogy aki belekezdett és valamennyire megtanulta, az sohasem hagyja abba, abból vérbeli horgász lesz. Horgász és horgász között azonban igen nagy a különbség. Sajnos, sok olyan horgász is van a vizeinken, aki minden módon, még a törvény megszegésével is húst akar szerezni. Ezek rontják a sporthorgászat tekintélyét és okozzák azt a gyakran tapasztalt ellenszenvet, amelyben a valódi sporthorgásznak sokszor része van. A sporthorgász a sport szabályainak és a törvényes rendelkezéseknek szigorú betartásával nemes szórakozásból, a halak életviszonyainak, természetrajzának, a helyi körülményeknek ismeretével akar szórakozni s neki nem a kilók száma a fontos, hanem a sportszerűséggel, lelki örömökkel, tudással, céltudatos munkával s a természet élvezése közben megszerzett zsákmány: a győzelem. Nem akarom hosszan fejtegetni magának a sportnak lényegét, nem akarom ecsetelni nemes örömeit, a hozzá szükséges érdekes tudnivalók megszerzését, hanem csak ízelítőt akarok adni a nem horgászoknak a Balaton leggyakoribb halának, a pontynak fogásából. K i akarom mutatni, hogy a horgászat nem unalmas, léha, szellemtelen naplopás, aminek a hozzá nemértők tartják.

A ponty állati és növényi táplálékkal él s a Balatonban jól tenyészik. Szereti a nádasokkal, hínármezőkkel tarkított langyos vizet, mert benne könnyen megszerzi táplálékát. A sporthorgász tehát olyan helyet választ, ahol a közelben nádas, kakás, vagy hínáros terület van, s a víz legalább egy méter mély. Ha a víz ennél mélyebb, másfél-két méter, nagy pontyokra is számítani kell- Nagyon kevés az olyan hely — a hajókikötőktől eltekintve — ahol a partról horgászva alkalmas és elég mély vizet lehet találni. Ezért a sporthorgászok egyrésze a hajókikötőkről, másrésze, ha teheti, a nádasok szomszédságában külön erre a célra épített pallókról horgászik. A horgászpalló cölöpökre fektetett, a helyi viszonyok szerint deszkából épített hosszabb-rövidebb bejáró, amelynek vége kiszélesedik és elég nagy két-három személy elhelyezkedésére és a szükséges mozgások elvégzésére. Lehetőleg mennél alacsonyabbra építsük, amennyire csak a hullámzás azt megengedi.

A palló helyét úgy választjuk meg, hogy a horgászóhely szomszédságában nádas, kakás vagy hínáros terület, azonkívül néhány négyzetméter tiszta vízterület is legyen, mert itt kell lefékeznünk és kifárasztanunk a nagy erővel védekező, megfogott pontyot. Amikor a helyet már kiválasztottuk, a víz lenekét kell megismernünk, mert ettől is igen sok függ. Végig kell kutatni a területet, kiszedni a legnagyobb nádtorzsokat, esetleges karókat és más nagyobb tárgyakat. Ámde túlságosan ne bolygassuk meg területünket. Hiba volna például az összes nádgyökereket, indákat kiszedni. Ilyen helyen néhány horgunk el fog ugyan veszni, de ez még mindig kisebb baj, mintha a környék valamennyi pontyát a sok változtatással elijesztjük. Meg kell ismernünk a fenék talajának minőségét is. Kavicsos, kövecses, iszapos vagy agyagos-e a terület, s ha iszapos, vájjon elég kemény-e, vagy pedig teljesen lágy az iszap, amelyben még a bedobott kukoricaszem is elsüllyed. Van-e sok nádtorzsok a területen, melyik részen tisztább a fenék, hol van több akadály és így tovább.

Lágy iszapban a csali elsüllyed, sűrű nádtorzsok között pedig úgy elbúvik, hogy a ponty igen ritkán találhatja meg. Általános szabály, hogy a horog a rajta lévő csalival s az ólomnehezekkel együtt a fenéken heverjen ; ha azonban a terület lágy iszapos vagy sűrű csonkos, a csalinak közvetlenül a talaj fölött kell úsznia. Már ebből is következik, hogy a pontyozó szerszámot a víz mélysége, a talaj minősége, de még a helyi viszonyok szerint is különféleképen állítjuk össze. Szerszám százféle is van, de azt a sporthorgász mindig a helyiviszonyok ismerete, a fogni szándékolt halféle életmódjának és szokásának megfelelően állítja össze. A Balatonon általában kukorica- és rozslisztből főzött, összeálló, jól gyúrható, a horogról nehezen leázó tésztával, »málé«-val vagy áztatott s azután lassú tűzön puhára főzött kukoricával pontyoznak. Sok torzsa és a fenéken elterülő apró hínár között igen jól beválik a diónagyságú, héjában főtt s a horografűzés előtt lehámozott, nem porhanyós, kis burgonya. Akinek szerszámjával nem kell folyton utaznia, például a nyaralónak, az legjobban teszi, ha háromhárom és félméteres bambuszrudat vásárol.

Aki ellenben a horgászatra utazik, az három-négy részből összeállítható, drágább botot szerez. A bot vastagabb végére
orsótartó kerül s a boton végig bizonyos távolságra zsinórvezetőkarikákat, a bot csúcsára pedig véggyűrűt kötözünk fel. Az orsótartóra tesszük a zsinór tartalékolására való orsót, magára az orsóra pedig 25—50 méter erős len- vagy méginkább selyemzsineget tekerünk. Az acélból készült pontyhorgot 20—30-centiméteres selyemhernyóbélre (ez csak név!) felkötve készen vesszük.

Ebben nem szabad takarékoskodni, mert a takarékosság sok bosszúság forrása lehet. Bizony nagyon kellemetlen, ha a nagy ponty elszakítja a horog patonyát, vagy kiegyenesíti a horgot. H a a zsinórt orsóstól a botra szereltük és átvezettük az összes gyűrűn, szabad végére mogyorónyi ólomgolyót fűzünk, amelynek olyan bő lyukja van, hogy abban a zsinór könnyen mozoghat, illetve amikor az ólom a vízfenéken fekszik, abban a zsinór könnyen húzható. Ezután a bélpatonyra szerelt horgot a zsinór végére kötjük. A rendesen tollból, vagy celluloidból készült úszó a bot vége és az ólom között olyan magasan van felszerelve, hogy a felcsalizott horog, az ólomsúllyal és a patonnyal együtt a fenéken fekszik, az úszó ellenben a vízből félig kiemelkedik. Ilyen szerszámot használunk olyankor, amikor a fenéken a ponty megtalálhatja a csalétket. Az úszó mennél könnyebb, s ellenállása a lemerüléskor mennél kisebb legyen. Lehet nélküle is horgászni, de akkor állandó megfeszített figyelemre és nagy gyakorlatra van szükség. Ha a víz a bot hosszánál mélyebb vagy pedig a horgot messzire kell bedobnunk, akkor az úszót leszereljük. Kiválasztott helyünkön délben és este »beetetünk« néhány marék áztatott s azután puhára főzött kukoricát. A horgot ezzel vagy máléval csalizzuk. A kukoricát ügyesen felszúrjuk, hogy a horog hegye ne álljon ki belőle, mégis közel legyen a héjához, hogy »bevágás«-kor rögtön a ponty szájába akadjon.

Ha tésztával horgászunk, a horgot kisebb szilvanagyságú tésztagombócba rejtjük. A bedobást is meg kell tanulni. Első alkalommal a zsineg a nyakunk köré csavarodik, azután összegabalyodik, több ügyesség esetén kirepül, de csak három méternyire és egészen másfelé, mint ahova akartuk. Ilyen bizony a kezdet! Kis gyakorlattal azonban ki lehet dobni a mogyorónyi ólommal 25 méterre, pontosan arra a helyre, ahova etetni szoktunk. Ha bedobtuk a horgot, legyünk csendben és a zsineget húzzuk annyira vissza, hogy ha a készenlétben tartott botot megemeljük, az úszó is azonnal mozduljon. Mert ha a zsineg az úszó és a bot vége között túl laza, öblös, nem tudunk a kellő pillanatban hatásosan »bevágni«, pedig ez már féleredmény.

A helytől, az időjárástól, a napszaktól és számtalan más körülménytől függően egyszer csak jelentkezik a ponty. Mint fenékről táplálkozó állat, felszippantja a felcsalizott horgot és tovább akar vele állni. Meghúzza az ólmon átfutó zsineget, mire az úszó megmozdul, kissé lebukik, majd ide-odamegy, mert a hal a csalit szájában forgatja, majd végre ferde irányban szép lassan eltűnik. A horgász keze már régen a boton van, de olyan finoman dolgozott, hogy a legkisebb zsinórmozgást is el tudta kerülni. Ilyenkor a sportember már mást nem is lát, nem is hall. A szeme valósággal a "nyélen ül", akár a ráké, s az úszó minden apró mozdulatából pontosan tudja, hogyan áll a hal, merre tart, mit mivel, mi a terve, milyen az étvágya, nem gyanakszik-e. Vannak sporthorgászok, mint jómagam is, akik az úszó eltűnésével haladéktalanul »bevágnak«, vagyis a botot a vele együtt megmarkolt zsineggel együtt, a gyakorlat által megtanult módon, rövid, erélyes mozdulattal megemelik : a horgot a hal szájába beakasztják. Mások már az első mozdulatra vagy a dugó »sétálására« bevágnak. A bevágással kezdődik a küzdelem, a sport legszebb, legizgalmasabb része : megfékezni a száguldó halat, amely sokszor számos kilóval húz, mert testsúlyához hozzá kell számítani a víz ellenállását és a mozgással kifejtett erőt is. A megijedt ponty a nádas vagy a hínáros felé iramodik s ezt kell megakadályozni. Ide kell a nagy gyakorlat, a nagy ügyesség, a szerszám minden részének megbízhatósága és teherbíró képességének ismerése.

Nagy ívekben száguld a ponty, de a zsineg feszül s a hal erejének fogytával egyre vonom be a zsineget, egyre közelebb hozom a zsákmányt magamhoz. A botot folyton úgy tartom, hogy a hal hajlítgatni legyen kénytelen, hogy erejét fogyasszam s egyiíttal — amint a távolság közöttünk fogy — egyre feljebb is emelem a bot csúcsát. De ezekben az izgalmas pillanatokban mindig készen állok arra is, hogy egy hirtelen kitörésre annyi zsineget tudjak ereszteni — anélkül, hogy kezemet a gyorsan lefutó zsineg elvágná — hogy kivédjem a kitörés folytán bekövetkezhető szerszámszakadást, de egyúttal a nádba, hínárba való menekülést is. Amint a távolság és a hal ereje fogy, iparkodom a szerszámot egy kézbe venni, a másik kezemmel már készen tartom
a nyeles kiemelő hálót, hogy ebben fogjam fel a zsákmányt. A kifogást így simán elmondva, természetesen nem lehet szemléltetni a bekövetkezhető százféle pillanatnyi helyzetet, a nehézségeket és csalafintaságokat, amelyeket hol a hal, hol pedig a horgász alkalmaz, hogy ellenfelét legyőzze. De éppen ezek azok a körülmények, amelyek értékessé teszik a zsákmányt és nem a kilót.

Ezek az emlékek maradnak meg és adnak bőséges tapasztalatokat a jövőre. íme egy eset: Hatkilós pontyot fárasztottam, amikor az egy hirtelen kitöréssel egyenesen pallómnak kezdett iramodni. Alig győztem a zsineget bevonni, hogy az érintkezés kettőnk között megmaradjon s ijedten vettem észre, hogyha a hal a pallóm alá kerül s valahol a hátam mögött továbbmegy, a pallót tartó cölöpök egyike a zsineget el fogja vágni. Mindezt egy másodperc töredéke alatt elgondoltam, de a segítés módját is. A szerszámmal visszavezetni, megállítani, vagy elterelni nem tudom. Meg kell tehát ijesztenem, hogy visszaforduljon. A deszkákon gyorsan dobogni kezdtem, mire a ponty villámgyorsan megfordult. Meg volt mentve, már ugyanis számomra. Másféle a szerszám összeállítása és kezelése olyan helyen, ahol a. csalit nem ereszthetem a fenékre, az ott lévő sok akadály vagy lágy iszap miatt. Ilyen helyen a csali a fenék fölött legfeljebb tenyérnyi magasan lebegjen. Az ilyen szerszámon az ólom csak akkora, hogy az úszó álló helyzetben lebegve maradhasson a víz színén.

Befejezésül még csak egy szerszámot akarok ismertetni olyan napokra, amikor a pontyoknak láthatóan nincs étvágyuk, amikor nem akarnak a csalival futni. Ilyen időszak van nyár végén, hűvösebb napokon, de sokszor kánikulában is, túl meleg és teljesen csendes napokon. Ilyen szerszámmal fogják a pontyot más vizeken, amikor az idő hideggé válik, sőt akár tél derekán is, pedig ilyenkor, a lefokozott életműködések idején a ponty alig táplálkozik. Ennek a szerszámnak, amelyet egy éles megfigyeléseiről ismert horgász állított össze, az a lényege, hogy a ponty, bár csak immel-ámmal, felemeli a fenékről a csalit és az úszó azonnal jelzi, a horgász pedig ebben a pillanatban már be is vágja a horgot a hal szájába. Ezen a szerszámon az ólomsúly körülbelül borsónagyságú, szilárdan a zsinegre erősített két ólomgolyó ; ezek közül az egyik öt centiméternyire van a felcsalizott horogtól, a másik pedig ettől ismét legfeljebb tíz centiméternyire.

A horog és az első ólom a fenéken fekszik, a második ólom ellenben függ, s mert az úszó alkalmasan van megválasztva, azt le nem húzza, hanem álló helyzetben tartja. Ha az étvágytalan ponty csupán kapzsiságból mégis felemeli a horgot és vele együtt a fekvő ólmot, az úszó egy pillanatra elmerül, majd felfekszik a vízre. Ebben a pillanatban vágunk be. Az ilyen szerszám tehát a rosszul harapó, étvágytalan pontyok észrevevésére és megfogására szerkesztett szellemes készülék. Sok kezdő horgászt láttam és »élveztem« már, de mindig azzal a jóleső érzéssel, hogy a sport új barátot kapott. Azt a lelkes örömet, amelyet a kezdő horgász első komolyabb halfogásánál tapasztalunk, leírni nem lehet és olyan nagy hatással van rá s annyi öröme telik benne, hogy azt soha el nem felejti.

Hogyan horgásznak a Balatonon? (Behyna Miklós 1935)


Lacikám, köszönjük a ritka

Lacikám, köszönjük a ritka értékes anyagot, engedelmeddel találtam egy passzos képet hozzá.
Üdv: Sanyi

Jó cikk! Azt lehet tudni, hol

Jó cikk! Azt lehet tudni, hol jelent meg eredetiben? Behyna Miklós távoli rokonom, gyűjtöm az írásait.
Üdv, Zoltán

Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......