December elejét írtunk, amikor kint jártam a kisari Tisza-parton. Az „örök folyó” már javában téli ruhát öltött. Az ősz festői színei egyre fakóbbak lettek a folyópart ruháján, a levegő éles és tiszta, a folyó vize lehetetlen türkiz-kék színben csillogott a kopár partok között. Valami ellenállhatatlan vágy fogott el a horgászat iránt, s rögtön merész terveket kezdtem szövögetni a téli víz megkísértésére, bár a hidegen fütyülő szél nem sok jóval biztatott.
A rövid vízparti ihlet után nem sokkal, találkoztam Zsiga barátommal, akinek lelkesen ecseteltem a tapasztalatokat, s rögvest kész volt a haditerv. Nyakunkon a Mikulás, okvetlenül a vízparton kell várni az „öreget”, hátha hoz valami jót a hátizsákunkba, pontosabban örökké éhes szákunkba.
Az esti horgászatnak valami különleges varázsa van még ebben a zegernyés, a tél nem éppen barátságos arcát mutató időszakában is.
Hát még ahová készültünk, az volt még horgászfantáziát igen csak megmozgató hatású. Mert az sem mindegy, hová megy ilyenkor az ember, s mivel mindketten nagyon kedveltük az esti horgászatot az év minden szakában, hamar egyezségre jutottunk a hely, azaz az úticél mivoltában.
Ez nem volt más, mint a híres Szabórekesz, a Tisza egy hatalmas kanyarban érkezik az ukrán határ felől, sok nagy horgászsiker és kudarc méltó színhelye.
Az indulás másnap a kora délutáni órákra lett tervezve, hogy időben érkezzünk a folyópartra, közben útba ejtve a jeles kérészszedő helyet, mely csali akkor még nem szerepelt a tilalmi listán. Köztudott, hogy valamirevaló horgász, aki némi esélyt akart magának a halak világában, kérészálca-csali nélkül nem indult el.
Társaságunk időközben három tagra bővült, mivel Zsiga barátom, beszervezte Zolit is, aki soha nem volt a jónak elrontója, pláne ha horgászatról, s nem is akármilyenről volt szó.
A különböző évszakok sajátos romantikát és arculatot kölcsönöznek a horgászatnak, de szerintem a késő őszi – téli produkciók szinte egyedülállóak. Az ilyen vízparti estéket, éjszakákat különlegességük miatt semmivel nem lehet összehasonlítani.
A horgászatot egy időszakban megkönnyíti az, hogy a folyó tartósan alacsony vízállása miatt jól láthatók a mederviszzonyok, s ez jó esélyt ad a különféle halak fogására. A vízállás értéke tiszabecsi mérce alapján meghaladta a 200 cm-es értéket, s ez tovább növelte a lehetőségeinket.
Az indulás napján, december 5-én jelentősen változott az addig eléggé enyhe idő.
A közeli Kárpátok felől betört a jeges északi szél, a hőmérséklet alig 2-3 °C körül mozgott a déli induláskor.
Úgy nézett ki, nem lesz melegünk. Rövid idő alatt sikerült begyűjteni a jól látható lyukacsos kérészes parton a megfelelő csalimennyiséget, kérészálcákból, mellette a fürge trágyagiliszták és a bágerezés közben fogott jó pár sneci képezték a menüt halaink számára.
Ilyen viszonyok között a hideg vízből és agyagból nem volt éppen leányálom a kérészek begyűjtése, de ez is benne van a pakliban. Végre aztán a sokat próbált öreg Skodával elérkeztünk a tett színhelyére, s röviden szemrevételeztük a vízpart lehetőségeit.
Horgászatunk színhelye egy hatalmas palaj, azaz homokfélsziget, melynek alsó vége éles spiccben nyúlik be a folyó közepéig, tekintélyes langót, s egyben csendesen burványló mély vizet képezve. Volt itt minden, mi horgászszem-szájnak gyönyörködtető a változatos mederadottságok miatt.
Mindhárman hamar elhelyezkedtünk, ki-ki ízlése szerint, mert választék aztán volt bőven. Magam a palaj legalsó részén helyezkedtem el, két hatalmas nyárfa védelmében. Már a lábam előtt komoly mélységet mutatott a hirtelen szakadó homokpad. Tőlem feljebb nem messze Zsiga, majd egy kiadós mederesés előtt Zoltán foglalta el harci állását, az ott rögtönzött uszadékfa-ülőkén.
Ilyenkor már hamar estébe hajlik a délután, s bár volt megfelelő világítóeszközünk, igyekeztünk még napvilágon elfoglalni a sokat ígérő helyeket. Helyzetünket elősegítette az is, hogy nem messze tőlünk a hátunk mögött hatalmas kiszáradt uszadékfa-halmok hevertek a természet, illetve a Tisza áradása jóvoltából, szinte felkínálva magukat a későbbi „tűzijátékhoz”.
A fácánok már hangos kakatolással foglalták el éjszakai nyughelyüket a közeli füzesben, s a háborítatlan természet nyugalmát mutatta az is, hogy a közismert félénk vaddisznók nyugodtan sorjáztak lefelé esti ivóhelyükre, alig 50 m-re tőlünk.
Szinte minden idillikus volt a későbbi, számunkra igen kedves színjátékhoz.
A horgok, azaz a felcsalizott készségek rövidesen méltó helyükre kerültek, s csobbanva csapódtak be a sejtelmes téli Tisza-vízbe.
A bottartó ágasfák már türelmetlenül várták, hogy rájuk kerüljenek a gondosan szerelt fenekező készségek.
Két botot szereltem a szokás és a szabályok szerint, egyikre kishal került az apró, s virgoncabb fajtából. Jó hosszú dobással juttattam el a kiszemelt helyre, a mélyben lapuló süllők, s az ilyenkor már jelentkező menyhalak számára. Másik botom a kedvenc sárga, kétrészes Sportex csúszó-gombolmos készséggel volt szerelve, rajta két szem éles horog, piros trágyagiliszta, ill. kérész csalival. Ezeket a kecsegéknek, s a márnáknak szántam, rövidebb dobással a nagy visszaforgó szélébe küldtem.
Ezek után már kezem ügyébe került a lámpa is, miután koccintottunk a Mikulás egészségére a friss új borral. Minden készen állt a vízből jövő vendégek fogadására.
Nem sokat kellett várni, szinte egyszerre jelentkeztek az első kapások és jövevények. Sportexem spicce erősen bólogatott, majd húzásba ment át. A gyors bevágás után szépen hasított a 0,25-ös Magic-Flex zsinóron valami a mélységben, mely végül is egy jó kilón felüli márna formájában jelentkezett. A rövid fárasztás alatt Zsigáék sem tétlenkedtek, szinte egyszerre csúsztatták ki az első vendégeket: egy-egy szép paducot, illetve jászt.
A gyors siker fölvillanyozta a kis társaságot, s bár a Kárpátok szele igen csak rákezdte az esti indulót, a készségek hamar ismét a sötéten áramló vízbe kerültek.
A késő délutáni szürkület hamar átadta helyét a téli este bársonyos sötétjének, az egyre hűlő levegő előkeríttette melegebb gönceinket is. Bizony a lehűlés az esti órákra olyan erőteljes lett, hogy a sekély vízpart már-már gérézni kezdett, s az erősödő szél bánatosan pengette feszülő zsinórjainak húrjait. Ezt azért még sem így terveztük el.
Szerencsére nem sok idő maradt a bánkódásra, mert a forduló-morduló idő szinte meghozta kedvenceink támadó, kapó kedvét. Zoli barátunk a fönti „vártán” már a negyedik vagy ötödik menyhalánál tartott, a szebb darabokból.
Csöndes mélázásomból Sportexem spiccének vitustánca térít magamhoz. Rögvest fegyvert, azaz botot ragadok, hiszen már indul is rajta a hal.
A bevágásszerű emelés után rövid orsózene a Mitchellen majd a zsinór szépen, fokozatosan emelkedik a vízből, s még jó bent különös csobbanás hallatszik.
Halam természeténél fogva az akasztás után kiugrott a vízből, s bár nem láttam meg, tapasztalat szerint tudtam, a vendég a Tisza ékszere, a kecsege lehet.
Úgy is volt. Rövidesen előttem húzta őkelme a tiszteletkört. Szép darab, két kilót mutatott a rugós mérlegen.
Nagyon örültem a jövevénynek, mit számított már a tél jegernyéje, pedig a java csak ezután következett.
Közben Zsiga is már a második kecsegéjét fogadta – hiába ha egy üzlet beindul.
Alig csaliztam föl a fenekező horgait, mikor szépen zenélni kezdett a süllőző szerszám. Billeg a készség, szépen megy a zsinór, de már nagy ívben hajlik a bot is. Bizony ez nem gyerekjáték. A villásfán már mozog botom, amikor elkapom, s a féket állítva bevágok a jól húzó halnak. Ismeretlen ellenfelem elementáris erővel indul meg. Válaszul kénytelen vagyok ismét puhábbra állítani az orsó fékjét. Úgy húz, mint a nagy könyvben, a zsinór meredeken mutat a nagy mélység felé, a szemközti törőpart irányába.
Ekkor már mellettem vannak a cimborák is, látván a felesemtréfa dolgot. Sajnálják a 0,35-ös zsinórt, gyönge lesz ez a harcsához, mivel úgy vélik az lesz a koma. Egy-két jó tanács után a hal gyorsan irányt vált, meredeken indul a folyással fölfelé, s úgy tűnik, már a víz felső régióiban halad. Igyekszem keményebbre venni a féket, lopom a zsinórt, s próbálom pumpálni a kijebb jövő halat. Csak már látnánk legalább – hallom a társaktól. Zoli bőszen világít a sötétlő víz felé, messzehordó lámpájával. De ez talán még erőteljesebbé teszi őkelmét, mozgása változatlanul friss és erőteljes.
Lassan több mint egy negyedóra telt el, a halat szépen lehet kísérni a széles homokpadon, mikor váratlanul hatalmas burvány jelenik meg a lámpafényben, s egy hosszú ezüstös haltest csapódik ki a vízből. Ez nem harcsa!
Már azt hittük, elment a váratlan ugrás után, de ismét kontaktusban vagyok, és sikerül közelebb csalni az ismeretlent. Kb. 20 méterre lehet tőlünk, amikor ismét kiszökik a vízből egy csodálatos haltest vadul rázva a fejét.
Hű ez legalább egy méter, hallom én, valami kegyetlen süllő. Nagyon vigyázz! – bíztatnak. Ekkor már minden részemben remegek, de nem a hidegtől – jó volna győzni.
A harmadik, s egyben utolsó ugrása már egészen közel van, ez nem lehet süllő, mondom, s közben a lámpafényben megmutatja magát végre az idegen. Hatalmas, pettyes-foltos ezüstfehér haltest, óriási tátott szájjal, melyből nagy fogak merednek elő, mint a kutyának. A zsinór – mélyen bent lehet a torok irányában – ez a vég.
Próbálom irányítani a sekély víz felé, őkelme ismét megvadul – hatalmas rántás a zsinór végén, s bár a fék szépen működik, egyszerre semmi!!!
Amint ezután kiderült, elharapta a zsinórt a galóca, mert az volt a „királyi zsákmány”, a Felső-Tisza egyik legritkább és legkülönlegesebb hala. legalább 10 kg-ra saccoltuk a királyi vendéget, s az egészben csak az volt a vigasz, hogy úgy is védett volt a különlegessége miatt. Egyébként a felső részeken a horgászok elég gyakran találkoznak vele a késő őszi-téli időben.
A kudarcos élmény után ismét nagy elánnal fogtunk hozzá a horgászathoz. Közben Zoli begyújtotta az egyik hatalmas uszadékfa csomót, a máglya kellemes meleget és fényt árasztott.
Következett egy kis újborkóstoló, s az ideális parázson már jó kedvvel sütöttük szalonnánkat, mert közben alaposan meg is éheztünk. Vacsora után fölgyorsultak az események. Az idő gyors járásával párhuzamosan a tarka-márványos testű „menyusok” egyre sűrűbben jelentkeztek, már csak a nagyját, azaz a kilón felüli példányokat tartottuk meg.
A változatosságot Zsiga tekintélyes, 3 kg-on felüli márnája jelentette, majd Zoli tette le a névjegyét két szép márnával. Nálam valahogy csöndesebb volt a táj, de nem sokkal tíz óra után kishalas készségem ismét vendéget jelzett. A zsinóradás közben jól éreztem a jellegzetes nyeletés-forgatás dolgait a mélyből. Majd keményen elindult a hal lefelé, erre aztán nem késlekedett a bevágás – ismét jól hajlott süllőzőm spicce.
Rövid küzdelem után előttem kavart egy zöldes szemmel csillogó jó darab süllő, mely nem sokkal maradt alatta a 3 kg-nak.
Ez igen, nyugtáztam magamban, s alig került szárazra vendégem, mikor a Sportexen is erőteljes ütések mutatkoztak.
Úgy látszik, a csend nálam is megtört, mert szép kecsegét segítettem ismét a partra.
Ezután csodálatos félóra következett, szinte egymással versenyeztünk a sűrű kapások közepette szép jászok, domolykók és tekintélyes rezes dévérek szerepeltek a listán. Talán reggelig is folytattuk volna a halfogást, ha az idő nem szól közbe. Már közel jártunk az éjfélhez, amikor az addig is metsző szél igencsak felerősödött, a hideg egyre keményebbé vált, s gyakran megesett, hogy a botok spicckarikái jegessé váltak a dobások után. Tekintélyes tűzifakészletünk is a végét járta, senkinek nem akaródzott már fa után járni.
Így Zsiga kiadta a jelszót – irány hazafelé. Az utolsó nyaláb fák fényénél szereltük össze dolgainkat, s vettük számba az igen tekintélyes zsákmányt. Erre a bőségre induláskor nem is mertünk gondolni. Úgy látszik a mesék útjára induló Mikulás megvárt bennünket, didergő horgászokat, s a dermesztővé váló időben gazdag zsákmánnyal jutalmazta meg a kis csapat lelkes kitartását. Bár azóta sokszor megfordultunk a téli vízparton, a Szabórekesz Mikulás esti ajándéka mindig legkedvesebb élményeink közé tartozik.
BAKÓ JÓZSEF – Horgászkalauz – 1997
