Az öreg halász és a dékán
Ami Hemingway öreg halászának, Santiagónak nem sikerült,
dr. Kóczy T. Lászlónak igen. Az Atlanti-óceánból – spanyol felségvizeken – kifogott és hajóba emelt egy 300 kilós, 4 méter hosszú kék marlint. A kapitális hal orrdárdája trófeaként díszeleg majd a falon. Gyermekkorában az édesapja próbálta felkelteni a horgászat iránti érdeklődését dr. Kóczy T. Lászlónak, a Széchenyi István Egyetem műszaki tudományi kara dékánjának. S bár fogott néhány tíz centis snecit, nem igazán ragadta magával ez a sport. A tengeri horgászat öt évvel ezelőtt mégis rabul ejtette, s a közelmúltban ritka szerencse érte. Horgára akadt egy kapitális kék marlin, olyan hal, amilyen Ernest Hemingway regénybeli öreg, kubai halászának. Az övének a húsát azonban leették a cápák, s csak a csontvázat tudta partra vontatni.
– Én szerencsésebb voltam, mint Santiago, mert nem egyedül voltam a hajón, s a többiek segítségével sikerült megcsáklyázni és csigákkal a fedélzetre húzni.
Kóczy T. László egy lelkes pillanatában próbálta ki a sport tengeri változatát, s ha teheti, nemzetközi konferenciák utáni esteken a városnézés helyett horgászni megy. Legtöbbször társakkal.
– Első alkalommal én beszéltem rá kollégáimat, s három teljesen tapasztalatlan horgász ment ki akkor az Indiai-óceánra. Tonhalakat fogtunk, aztán nagy örömünkre egy doradó-, hawaii néven mahi-mahi-rajra bukkantunk. Szép nagy példányokat emeltünk a hajóra, így a befizetett idő után még vagy jó két órát horgásztatott minket a hajó tulajdonosa.
Egy délutáni, három-négy órás tengeri horgászat több száz dollárba vagy euróba kerül. Egyedül útnak indulva nem olcsó passzió. Ezért Kóczy T. Lászlóék mindig többen mennek, s megosztják a költséget.
– Megbeszéltük, ki mikor kerül sorra. Azt mondtam a többieknek, én vagyok az egyetlen tapasztalt horgász a hajón, így én maradok utolsónak. Három társam egymás után fogta a szép bonitókat. Épp amikor rám került a sor, a nagy horgászbot orsója elkezdett zizegni, kézbe vettem, s megkezdtem a fárasztást. A kisbotokat azonnal betekerték a társak, hogy ne akadjanak össze.
A hal viszonylag hamar megadta magát, fél óra fárasztás után négyes csigasorral beemelték a hajóba.
– Több óráig is tarthatott volna a küzdelem, de szerencsém volt, mert ekkora méretben már tunyábbak ezek a halak. A százötven-kétszáz kilósak sokkal keményebb ellenfelek. A húsa a tulajdonosé lett, a nyolcvan centi hosszú orrdárdáját trófeának hazahoztam. Utazásig a szállodai fürdőkádban volt, ott sóval tartósítottam, de azért volt szag a szobában. Most preparátornál van.
Azon a boton, amire a marlin rárabolt, négy milliméter átmérőjű damil volt, a horog ívátmérője négy centiméter, azon egy harminccentis műanyagtintahal-utánzat. A pecabotok ki vannak téve a hajóra, a félkör alakban lévő rögzítőcsövekbe.
– Általában órákon át nem történik semmi. Cél, hogy halrajt találjunk, a nagyragadozók is a halrajokat követik, tonhalakat, doradókat, zsákmányállatokat. Ha ilyen rajt sikerült elkapni, egyrészt megvan a zsákmány, s megvan az esélye, hogy a ragadozó is megérkezik. A madarak is segítenek, mert követik a rajokat, amik között mindig van pusztulás vagy kis zsákmányhalak. Ezenkívül a hajók jól fel vannak szerelve halradarokkal. S láttuk, amikor rajok felett mentünk át.
És akkor lássuk hogy történt ez Hemingway regényében….
Az örök klasszikus, ember és hal harca. – Spencer Tracy alakította a kissé már szenilis de még mindig erős Santiagot. Az idős Santiagón, aki már 84 napja nem fogott halat összeakad élete halával. Felveszi a harcot az óriás Marlinnal és az elemekkel. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha – írja Ernest Hemingway, életművét megkoronázó, Nobel-díjas regényében. A remekmű filmváltozata pedig megkapó módon tárja a néző elé az emberi bátorság, helytállás és akaraterő diadalát.
