Az Olajfák hegyén – Matula Gy.Oszkár
Épp két éve – hogy rohan az idő! – egy kollégám felhívott telefonon.
– Van egy ragyogó témám, de nem az én műfajom. Ha érdekel, átengedem, tudom, te „harapsz” az ilyesmire.
Az ezt követő tájékoztató lényege az volt, hogy egy tolnai atyafiát felküldték Pestre valami kivizsgálásra. Az öreg bölény azon kevesek közé tartozik, akik Illyés Gyulát még pertu Gyulának tisztelték, és suhanc korukban kézzel fogták a halat a Sió vizében.
A Körút és Majakovszkij utca sarkán, az önkiszolgáló étteremben beszéltük meg a találkozót, kollégám itt „találta” a riport-alanyt. Jobb helyet is el tudtam volna képzelni, mint ezt az örökké zsúfolt csehót. A tömegétkeztetés e Noé bárkájában ázott ruhák és az ételek szaga keveredett a levegőben, mindez áporodott volt és lehangoló.
János bácsi túrós csuszát kért, mert azt nem kellett rágni.
– A fogaim meguntak szolgálni – mondta bölcs belenyugvással. Amúgy belevaló, jókötésű embernek látszott. Ha nem Ő említi a kórházat, megfakult arcszínét a hosszú téli bezártságnak tulajdonítom.
– Hetekig benn tartottak, urat csináltak belőlem. Adtak ott mindent, csak az egészségemet nem kaptam vissza.
– Dehisz jól nézki…
– Jól? Látszik, hogy nem ismer. Még néhány éve egy köböl búzával felfutottam a padlásra.
Ennél többet nem tudtam belőle kicsalni, se róla, sem Rácegresről. A körúti ebéd végén ekképpen hárítkozott:
– A beszéd nem elég, a tájat is látni kell. Jöjjön le Rácegresre, ott majd sort kerítünk a beszélgetésre.
A hóbortos áprilist kihagytam, május végén utaztam Tolnába, a tavaszmúlás és nyár küszöbén. A Sárpatak és Sió közt megálltam, s magamban igazat adtam az öreg Jánosnak. Ezt valóban látni kell, hallomásból nem lehet elképzelni ennyi szépséget.
Ha a háttérben nem kéklene a Hegyhát, s a folyót sejtető erdők, az egy tagban sárgálló irdatlan repcetábla, a végtelenség illúzióját adná, mint a halkan mormoló tenger. A repce is hullámzik, hajlik a szélben. A virágok neszező zizegés egybeolvadt a méhzümmögéssel.
Olyan a táj, mint egy hatalmas templom, az ember megilletődve lépked a porcsinos úton. A dűlőt a hajnal harmattal öntözte, mint oltár előtt a kőpadlót az ájtatos barátok. A sudár jegenyék zöld-ruhás szentek, s fent, az ég kék kupolájában freskót fest a szél pufók kis bárányfelhőkből.
– Az ott a Sárköz, az meg az Olajfák hegye – mutat János bácsi a szemközti, vakondtúrásnyi dombra. A puszta emberének a lanka már dombnak számít, s a dombot hegynek titulálja. A Sajó menti két-három enyhe redő sem több, minta kezdődő öregség apró ráncai. Az a néhány olajfa legfeljebb csak liget, de az ezüstös virágkösöntyűk illata úgy elbódítja az embert, mint az óborok nemes zamatja. Egy kanyaron túl elfogy az út, a búzából felröppen egy fogoly-csapat. Nyúl ugrik át átlósan a barázdán, versenyt iszkol a fácánokkal. Sorsára hagyjuk a Ladát, gyalogszerrel mendegélünk a vetésben.
János bácsi a bakót hozza, benne a szalonnát, hagymát s egy cipót. Nálam a botok, a haltartó kanna meg a nagy fogás reménye, amit még soha nem adtam fel, amióta botot fogtam a kezembe.
A búzán túl kákás zsombék, ahogy rálépek, zavaros lötty bugyborékol a felszínre. Átlábalunk egy tocsogón, melyben millió ebihal tanyázik. A Sió nehezen tárja elénk reggeli arcát, előbb még meg kell küzdjünk a kökényekkel.
– Ezt kiérdemeltük – kínál az Öreg kisüstivel. – Ihat nyugodtan, errefelé nem jár a rendőr. Rendőr nem jár, valami mégis csörtet a szemközti bozótban. Előbb egy agancsos fej kíváncsiskodik felém, majd egy böhöm nagy vadkan. Jönnek az őzek, lefetyelik a vizet, ritka szép felvonulás képei peregnek előttem, mint egy ingyenes diafilm-vetítésen.
– Döntse el, horgászni jött vagy bámészkodni – mutat az Öreg a botok felé. – A csuka, süllő ilyentájt rabol. Szarvast, vaddisznót később is láthat.
Úszósra szerelek horgonyos ólommal, közben lesem az öreg-legényt. A partszélről vág egy somvesszőt, alig több, mint másfél méter. A szerelés sem túl bonyolult, egy szál spárga, a végén hármashorog. Úszó nincs, se ólom, se acélelőke. A horogra felfűz egy bodorkát, aztán közvetlen a nádfal mellett ki-be rángatja a csalétket, mintha csak játszana.
– Maga mindig így szokta, János bácsi?
– Én már csak így, meg mások is, ezt hívják mifelénk mártogatásnak.
Eddig a mártogatásról úgy tudtam, a népi tánc egyik fajtája. Maradok a Saját módimnál, az acélelőkés drillingben jobban megbízom. Az úszóim enyhén libegnek, de egyéb semmi, a repesve várt lemerülés nem akar bekövetkezni. János bácsi is feljebb húzódik egy vízbe dőlt farönk mellé. A rönkön túl a folyás lelassul, apró örvények kavarognak a sodrásban. Az egyik ilyen tölcsérbe pottyantja a bodorkát, a hal eltűnik, majd a somfanyél hirtelen meghajlik.
– Segítsek, vigyem a szákot?
– Minek? Ha megakadt, kijön, ha meg nem, úgy is hiába.
Kijött. Szép, kétkilós csuka, a horog mindhárom ága biztosan ül a szájában. Tíz perc múlva, ugyanonnan, partra kerül a párja. Nem tudom, miért, az Öreg nem teszi Őket a vízbe, hanem egy gödörbe, aztán az egészet befedi nedves homokkal.
– Ez a legjobb frizsider- mondja az okát.
– A nedves homokban tovább eltart a hal, nem romlik meg melegben sem.
– Csak tudnám, a maga bodorkái mivel különbek, mint az enyéim – kérdem félig tréfásan a harmadik csuka után.
– Azzal, hogy az enyémet látják, a magáét meg nem. A meder teli van ággal, tavalyi lombbal, a kishal behúzódik az aljzatba, a csukának meg nincs pápaszeme.
Az egyik szerelésről lehámozom az úszót, a kurtára hagyott vezérhúr végén csak a drillinget hagyom. Aztán mártogatok, ahogy János bácsitól látom, s ahogy sráckoromban ingereltem a kecskebékákat az ustorra kötött leveles ággal.
Néhány loccsintás után befut az első kliens. Érzem a rántást, bevágok, de nem elég gyorsan. A másodperc töredéke a késés, ám ez pont elég, a horog bodorka nélkül pattan a magasba, majd egy fűzfaág végén köt ki. Az ág messzire benyúlik a víz fölé, nem érem el a horgot. Ilyenkor derül ki, milyen szívós egy 0,25-ös Silstar húr, kétszer is nekiveselkedem, míg sikerül elszakítsam.
– Közben János bácsi kibűvölte a negyedik csukát is, utána bezárja a boltot. spárgát akkurátusan felgöngyölíti, a somfabotot kettőbe vágja és meghegyezi nyársnak.
– Maga csak pecázgasson. Én elhúzódok az olajfák közé, retytyintek egy kis tüzet. Ha megéhezett, jöjjön maga is, sütünk kolbászt meg szalonnát.
Szorgalmasan mártogatom a bodorkát, az első csukát mégsem ezzel fogom. Látom, a másik bot parafa úszója megindul, bukdácsolva szalad a víz tükrén, mint csámpás cseléd a szatócsboltba.
Megdolgoztat a koma, nem akar kijönni. Néhányszor felvetődik, kicsapódik a vízből, olyan szaltókat produkál, mint egy cirkuszi légtornász. Ereje fogytával átvált egy másik trükkre, engedi magát vonszolni, s mikor már biztos vagyok a sikerben, hirtelen beindul, nekirugaszkodik, hogy szakítson. A húr bírja az ostromot, a hal feladja. Úgy vontatom partra, akár egy lerobbant torpedót. A becsvágy nem hagy nyugodni, folytatom a mártogatást. Lassan rájövök, olyan ez is, mint a pisztrángozás, jó reflex kell hozzá és villámgyors bevágás.
Ahogy lépked a délelőtt, lanyhul a szemközti forgalom, már csak egy kakukk feleselget önmagával egy odvas tölgy ágán. Meg kéne számoljam, hányat kakukkol. A néphit szerint a kakukkolások számát hozzá kell adni az évek számához, hogy megtudjuk a végeredményt. Nem számolom, nem érdekel. Az élet velejárója az elmúlás, minek elébe menni a dolgoknak.
Az olajfák félgőzzel üzemelnek, nappal a kis kelyhek bezárulnak. Fanyar füst száll a magasba, a rőzse és a piruló szalonna kellemes illata érződik.
– Jól beszél, magam is úgy vélem – bólint rá János bácsi, mikor elmondom neki a kakukkos dolgot. – A sorsát nem kerülheti cl senki, úgyis az történik velünk, amit a nagykönyvben megírtak.
Ezzel nem egészen értek egyet, de nem bocsátkozom transzcendens vitákba.
– Meséljen valamit, milyen volt az élete – kérdem az öreg juhásztól.
Rám néz, kicsit csodálkozik, magam is érzem, milyen sután hangzik a szokványos riporter kérdés az olajfák árnyékában.
– Milyen? Mint a többi cselédé – intézi el a választ. – Megírta azt már a Gyula, minek még arról többet beszélni.
Elrestellem magam. Az Öreg hangjából azt vélem kiérzeni, mit akarok én itt az Illyés szülőföldjén, mi jogon kontárkodom bele az illyési örökségbe?!
– No, azért két esetet elmondok – békít az öreg, hallgatásomat alighanem neheztelésnek véli. – Volt egy komisz kasznár az uradalomban, bár az igaz, értette a dolgát. Egyszer, úgy 1940 táján megpofozott, pedig a verést megtiltotta a gróf Úr. Mikor hazajöttem a fogságból, az volt az első, hogy visszaadtam a pofonokat. El is kotródott a faluból más határba. Ötvenegyben rám szálltak, be akartak szervezni a pártba. Még Szekszárdra is becitáltak a pártközpontba. Mit gondol, ki akart meggyőzködni? Az a kurafi, a volt kasznár! Nem léptem be, ő viszont az elsők között lépett meg ötvenhatban. A víz nem válik borrá – sommázza a történet tanulságát az öreg.
Csöpög a zsír, pirul a kenyér, nagyokat falok a sült szalonnából.
– Ízlik? – néz rám kérdőn János bácsi. – Már ne vegye rossz néven, de az a túrós csusza förtelmes volt, amit Pesten ettem.
– Nemcsak az étel, de ahogy ettük! – pirulok utólag a körúti ebédért.
– Sajnos, a városi ember már enni sem tud igazán, a nagy rohanásban az étkezés szép szertartása rég elsilányult kényszerű funkcióvá.
– Hogy halásztak a Sióban régen, János bácsi legénykorában?
– Inkább suttyó, mint legény. Legénykoromban, kivált mikor már béres voltam, ritkán akadt idő a halászatra, no meg tiltották is erősen, a Sió is a birtokhoz tartozott. Aki csinálta, leginkább kávás hálóval halászott, meg borítóval. Behajtottuk a marhát a kiöntésekbe, hogy iszapot kavarjon. A zavaros vízben a hal megbódult, egyszer egy tízkilós harcsát fogtam a borítókosárral….
Cseng a telefon, keres a barátom.
– A napokban otthon jártam Rácegresen. Tudod mi az újság? Meghalt János bácsi. Emlékszel? Az az öreg juhász, az Illyés barátja.
Halk harangszót hallok. Nem a rácegresí iskola harangját és nem is az ekevas kolompolását, mely a puszták népét ébresztette a cselédszálláson. Belül, bennem csilingel a kis csengő, a lélek harangja: rekviem a puszta fiáért. Csendben, sokáig ülök az asztalnál, felidézem a napfényben fürdő Siót s az Olajfák hegyét. Kint május van, nyílnak a virágok. Szemben a kis parkban egy fácska cseng e fényért, egy csenevész, hitvány kis olajfa.
Matula Gy.Oszkár
(Az írás, a szerző engedélyével jelent meg a horgaszt.hu oldalán)
MATULA GY.OSZKÁR író, újságíró, a Matula Press Lap és Könyvkiadó Bt. ügyvezető főszerkesztője. Telefonon elérhető: (1)282-4515 vagy 30/218-9748.
