Az áruló halpikkelyek
A nyomozást vezető Szekeres hadnagy akkurátusan vizsgálta az ujja hegyére tapadt halpikkelyt. – Gyuri, mit tippelsz, milyen halnak a pikkelye lehet ez? Gyurinak nevezett nyomozó mutatóujja hegyére helyezte át a pikkelyt, aztán a kis ékszerész műhely kirakatához ment. A reggeli fény beszűrődött az ablakon, jól megvilágította a tíz fillér nagyságú, ezüstösen csillogó pikkelyt. Gyuri, azaz Bódy őrmester leemelte a pultról egy nagyítót, szeméhez illesztette és rövid vizsgálódás után mosolyogva nyilatkozott: – Semmi kétség, ez egy jól megtermett nyurga ponty pikkelye…
– Kössz, főpecás! – mondta Szekeres, aztán a mellette szuszogó ékszerjavító mesterhez, Szőllősihez fordult: – Mondja uram, ki fogott tegnap a Tiszánál önök közül nyurga pontyot? Szőllősi kiemelte a szája sarkából szivarját, lesöpörte a sörpocakjára pottyant hamut és mély hangján megszólalt: – Négyünk közül potykát ketten fogtak: Zoli, azaz Petráskó Zoltán, az állatorvos és Felföldi Feri barátom, a gyógyszerész… De hadnagy elvtárs, az kizárt dolog, hogy bármelyikőjük legyen a tettes! Mind a két barátomat régóta nagyon jól ismerem.
Szekeres lassú mozdulattal egy füstszűrös Symphomiára gyújtott, mélyet szippantott a cigarettából, aztán mintha csak magának mondaná, mormogta a fogai között: – Mindenki gyanús, aki él, mondaná Columbo hadnagy… A tréfát félretéve, konstatálhatjuk az eddigieket. Önhöz, Szőllősi úr, pontosabban a műhelyébe ma éjjel betörtek. Elemeltek vagy százezer forint értékű, javításra váró ékszert. Aztán ez a pikkely világosan tanúsítja, hogy a tettes horgász lehetett. önnél vendégségben tegnap este csupa horgász volt, elképzelhető hát, hogy a társaság egyik tagja lehetett. Sőt talán éppen az, aki a pecapartin pontyot fogott…
Szőllősi értetlenül nézett a hadnagyra, miközben csóválta busa fejét. – Képtelenség… Képtelenség, hogy Zoli vagy a Feri legyen… Közel öt év óta vagyunk jóbarátok… Állandóan együtt járunk pecázni… Aztán összejárunk egymáshoz. Nem, ez teljességgel lehetetlen ! Bódy, aki közben a műhelyben vizslatott, leguggolt az egyik pult elé és odaintette magához Szekerest: – Tóni, itt jól kivehető lábnyomok vannak! Szekeres Bódy mellé guggolt. Hosszasan nézegette a műanyag padlón az alig kivehető nyomokat. – Nos, főhorgász, most mit mond neked ez a sűrűn recézett cipő nyom ? Bódy hangosan elnevette m agát. – Meglátszik, hogy az életben nem ültél egy percig pecaparton. így aztán csizma sem volt a lábadon. Mert ez nem cipőnyom, hanem gumicsizmanyom… – Jól van, főpecás. Istenemre a legközelebbi szabad szombaton lemegyek a Tiszához, ha azt is megmondod, milyen csizmától származik!
Az őrmester arcán a mosoly még szélesebb lett. Élvezte, hogy a horgászdolgokban a hadnagy milyen járatlan. – Ez az ominózus nyom egy fűzős, gumiszáras, csehszlovák gyártmányú vadászcsizma ától származik… Szőllősi, aki eddig százhúsz kilójával fölébük tornyosulva hallgatta a két nyomozót, most rezignáltan szólalt meg: – Felföldi Ferinek van egy ilyen zöld színű csizmája… De ő igazán nem tehette, egy galambnak képtelen lenne ártani – Azt majd mi eldöntjük Szőllősi úr! Csináljatok a csizmanyomról fotókat, sürgősen hívjátok elő. Aztán majd megkeressük a munka helyén Felföldi Ferenc gyógyszerész urat. Ha többet tudunk, majd ismét jelentkezünk, Szőllősi úr! Szekeres és Bódy kezet rázott az ékszerésszel, majd bevágódtak a rendőrségi Ladába és elszáguldottak a rendőrség felé. A gyógyszertár raktárhelyisége nem mondható éppen táncteremnek. A szűk helyen Bódy őrmester egy gyógyszeres alumínium hordón ücsörgött, míg Szekeres hadnagy az ajtófélfának támaszkodott. Egy jól fésült szökés hajú, negyven év körüli férfi lépett be a raktárba. – Felföldi Ferenc vagyok, kisvárosunk főgyógyszerésze. Parancsoljanak, mivel lehetek a szolgálatukra! Szekeres rágyújtott a szokásos ebédutáni Symphoniára. – Felföldi úr, akkor kezdem is a dolgot. Azt már tudja, hogy barátja, Szőllősi Jenő műhelyét ki rabolták, de azt még bizonyára nem, hogy a tett elkövetésével Önt gyanúsítjuk. Felföldi előbb elsápadt, aztán hirtelen minden átmenet nélkül hangosan elnevette magát. – Elnézést, de nekem ez kissé vicces…
Ugyan, miért? — vágott közbe Bódy. — Mert én már életem ben rablóultit számtalanszor játszottam, de valódi rablást még soha! Bódy újra emelt hangon mondta: — Csak most az egyszer, Felföldi úr! – De uram , egyáltalán mire alapozzák ezt az enyhén szólva, gyanúsításukat? Szekeres szívott egy mély slukkot a cigarettájából. — Arra, hogy ön szeret horgászni! — mondta, miközben Felföldi arcát figyelte, ám kék szeme csak értetlenséget fejezett ki. — Arra, hogy pontypikkelyt találtunk a műhelyben és ön tudomásunk szerint pontyot fogott ki a Tiszából tegnap. Azonkívül arra, hogy az ön csizmájának nyomát megtaláltuk a műhely padlóján… Tessék, itt vannak róla a fotók! Felföldi zavartan forgatta ujjai között a fényképfelvételeket. Beletúrt szőke hajába és kissé idegesebb hangon szólalt meg: — Nem tagadhatom, valóban az én vadászcsizmám nyoma. De ennek ellenére állítom, hogy nem én raboltam ki Szőllősi barátom műhelyét. Bódy a beállt néhány perces csend után szólalt meg: – Mivel tudja ezt bizonyítani, Felföldi úr?
A gyógyszerész egy műanyag dobozkából apró gyógyszert vett elő és csak úgy, víz nélkül lenyelte. — Elnézést, a szokás hatalma… meg az tán tegnap este sokat ittunk Jenőéknél. Bizonyítani egyáltalán nem tudom. Sőt egyszerűen megérthetetlen, hogy hogyan kerülhetett az én csizmám nyoma a műhely padlójára. Egy bizonyos, én tegnap éjjel nem jártam a műhelyben egy fél percig sem! Én csak ittam, Jenőéknél mindig finom konyakot kapunk, s ettem. Sokat ettem. Megettem három kis bogrács halászlevet. Szekeres egyszerre izgatottan közbevágott: — Ki főzte a halászlevet? A gyógyszerész most már elmosolyodott. — Természetesen Csaba, Nagypál Csaba. Mindig ő főzi a hallevest. Remek szakács. Először kishalakból alapanyagot főz, átpaszírozza… — A szentségit! — nyomott el egy káromkodásfélét Szekeres hadnagy. Felföldi meglepetten kérdezte: — Tessék? — Mondom: a szentségit! Megfeledkeztem a negyedik pecásról… Ki az a Nagypál Csaba? – A Vízügynél dolgozik, bérelszámoló és mint mondtam, kitűnő halászlé specialista… Szekeres ismét közbevágott: — Köszönjük, Felföldi úr! Ha szükségünk lesz önre, majd szólítjuk!
A rendőrségi Lada szinte hangtalanul nyelte kilométereket. Csak Bódy őrmester hangoskodott: — Az ördögért nem tartóztattuk le ezt a Felföldit! Minden stimmel, cáfolhatatlanok a nyomok… Egy házkutatási parancs és mehet a sittre a gyógyszerész úr… — Csak lassan a testtel, öregem — szólt közbe Szekeres. — A hatodik érzékem azt súgja, hogy a gyógyszerész ártatlan… — Te megőrültél ? — Nem. Csak izgat engem a negyedik pecás. Eddig nagyon az árnyékban maradt. S még valami. Ugye nem erőszakosan hatoltak be a műhelybe? Bódy a kis zsebnoteszét lapozgatta. — Nem. Mintha az eredeti kulcsosai nyitották volna ki az ajtót.Semmi karcolás, semmi feszegetés. Szekeres erősen megmarkolta Bódy karját. — Ez az, a műhelykulcs! Hát persze, hogy az eredetivel nyitották ki! Az ördögbe, majdnem kihagytuk a szórásból a kulcsot! Esetleg egy ujjlenyomat nem jönne rosszul! A hadnagy az autóvezető rendőr vállára ütött és szinte vidáman rendelkezett: — Kiss elvtárs, taposson bele a gázba! Irány Szőllősi Jenő ékszerész javító főműhelye! Adhat egy kis szirén át is!
A Lada egyszerre meglódult, a kék fény pörögni kezdett a kocsi tetején, a sziréna vijjogva hasított a kisváros délutáni csöndjébe. Szállási két húsos ujja közé fogva nyújtotta át a hadnagynak a műhely kulcsait. Szekeres egy nagyítót kért és hosszasan vette szemügyre a két kulcsot. — Barom ! Elnézést… Legalább tíz ujjlenyomat van rajta… H át ezen nem találjuk meg azt az egyet, amit keresünk. De azért még tovább szemlélte a kulcsok fényes felületét. Az egyik kulcs szélesebb lapján a fémfelületre egészen rátapadva egy hártyavékony, igen parányi pikkelyt talált. Vakargatni kezdte, s lassan a kis pikkely a körme alá csúszott. Bódy kérdően nézett a hadnagyra. — Igen, mégis találtam valamit. Még egy halpikkelyt! Főpecásom, te következel! Szakszerű leírást kérek erről! Azzal a pikkelyt Bódy orra alá tartotta. — Süllő! — mondta Bódy rövid vizsgálódás után, költői tömörséggel. — Szőllősi úr! — fordult Szekeres az ékszerészhez, kifogott önök közül tegnap süllőt? Szőllősi gondolkodás nélkül rávágta: — Nagypál Csaba a süllőspecialista! Szekeres jólesően elvigyorodott. — Sejtettem… Ez a Nagy Pál süllőspecialista… Nézzük meg, mihez ért még!
Bódy őrmester, szerzel egy házkutatási parancsot. Aztán Nagypál Csaba lakásán találkozunk. Oké? Én gyalog megyek, nem árt kiszellőztetnem a fejemet kissé. Nagypál Csaba haja csapzottan lógott a homlokába, beleivott a konyakjába és rezignáltan nézte az asztalon felhalmozott aranyékszereket. — Szóval, a süllőpikkelynek köszönhetem… Mindenesetre többet nem veszek a kezembe horgászbotot… Akár hiszik, akár nem , már megbántam a dolgot… Már lassan megérlelődött bennem, hogy elmegyek a rendőrségre és feladom magam. Nem voltam én annyira rászorulva ezekre az ékszerekre! Inkább bosszúból tettem. Igen, gyűlöltem Szőllősi Jenőt! Furcsán hangzik ugye? Hiszen évek óta vele tivornyázom de, gyűlöltem… Mert mindig is játszotta az urat, hogy neki kétemeletes kéglije van, hogy neki a legújabb márkájú Passat kocsija van. Ezt egy idő után meglehet utálni… Meg azután a családi ügyeim is összejöttek… Nem régen hagyott el a feleségem. Három gyerek után kell tartási díjat fizetnem… Egyszóval leégtem… Hát ezért nyúltam az ékszerekhez! Tölthetek még egy pohárral utoljára? Szekeres bólintott. — Tiszta és világos az ügy. Még csak egyet áruljon el, Nagypál! Ha maga volt, hogyan került a Felföldi csizmája nyoma a műhelypadlójára? Nagypál szomorkásán elmosolyodott. — A Szőllősiéknél az az íratlan szabály, hogy csak zokniban lehet a szobába lépni. Hát mindannyian levetettük a tappancsokat az előszobában. Én főztem a halászlevet. A többiek a szobában ittak, nemigen törődtek velem. Belebújtam Felföldi csizmájába és szinte észrevétlenül leugrottam a földszintre, a műhelybe… Szekeres elégedetten bólintott. — Én is éppen így gondoltam ! No, Nagypál, vegye a zakóját, várja önt a meseautó!
A Tisza szőke vize békésen folydogált mély medrében. Szekeres hadnagy a kőhányás spiccén ült és mereven figyelte a ruhacsipesz jelzőjének apró rezdülését. Aztán egyszerre belenyúlt a farzsebébe, a pénztárcájából előkotort egy buszjegyet, amiből kivett egyparányi süllőpikkelyt, egészen a víz fölé guggolt és óvatosan a folyóra helyezte azt. Bódy, aki a homokzátonyon azzal foglalatoskodott, hogy borsozott keszegeket pirított apró tábortűznél, felfigyelt a fura aktusra. — Mi az ördögöt művelsz, hadnagy horgásztárs? — Áldozatot mutatok be a Tiszának, áldozatot mutatok be a süllőknek. Nekik köszönhetem, hogy a legutóbbi ékszerrablást kideríthettem… Köszönöm folyó, köszönöm nektek süllők… Ám ekkor Bódy fel üvöltött! — Hagyd az ájtatoskodást, öregem! Kapásod van… Azzal törődj ! Szekeres gyorsan eszmélt. Erőteljesen bevágott a halnak. Gyorsan csévélte a damilt. Egy tenyérnyi sügér ficánkolt a horgon. Az első fogás, az első zsákmány. Borzongató jó érzés hullámzott át a gerincén. Bódy vigyorogva szabadította ki a halat, aztán kétszer ráütött Szekeres vállára: — Én téged ezennel horgásszá ütlek! Nem csak jó nyomozó vagy, de jó pecás is lehet belőled… Azzal odanyújtott egy söröspalackot a hadnagynak, aki jó ízűt húzott a borsodi világosból. A Tisza közben szelíden hömpölygött a lábuk előtt. Talán a hadnagy szokatlan áldozatától békült meg annyira?
Dongó László – Jászszentandrás
