Aranyat a Dunából
Az elmúlt években egyre ritkábban mondhattam magamat szerencsés horgásznak. Régebben, voltak évek, amikor minden úgy ment, mint a karikacsapás. A teleket általában kihagytam, mert fázós vagyok, de ahogy megjött a tavasz irány a víz. Az élő vizek a kedvenceim, kivált képen a Duna és annak öblei. A bodorkák és dévérek voltak a kora tavasz első fogásai, majd a ponty. Ahogy beköszöntött a tényleges jó idő, szinte minden békés halat tudtam fogni. A tavasz és nyár volt az igazi évszak számomra, mivel minden módszert ki tudtam próbálni, elég jó fogási statisztikával. Az ősz is kedves évszak számomra, általában márnázással telt el. Érdekes, az utóbbi években az október és a november is nagyon kellemes hőmérsékletet hozott, így elnyújtottam a horgász szezont. Elmondhatom, hogy nagyon mértékletes horgász vagyok, mivel nem szeretem a halat, talán ha 1-2 darabot viszek el a családnak évente. Lehet, ezt respektálják is a halak… Szóval az elmúlt 15-20 év a szokásos ritmusban és koreográfia szerint zajlott.
Az utóbbi években azonban valami megváltozott és főleg a természetes vizekben és kivált, Dunán. Felborult a menetrend… A kora tavaszi horgászatok, már nem kecsegtettek kiadós keszegzsákmánnyal és a ponty is egyre ritkábban jelentkezett. Ahol korábban szépen jöttek a halak, ott nagyon visszaesett a fogásom. Most beszéljük kicsit kedvenc horgászvizemről, a Duna fővárosi szakaszáról. Nagyjából 20 éve horgászom aktívan a Dunát, főleg a befolyók, és kövezések mentét. A korábbi évekre visszagondolva, minden évszaknak megvolt a típushala, melyek magabiztosan foghatók voltak az adott hónapokban. Három módszert alkalmaztam a Dunán, begumizott spiccbottal úsztattam, bolonyai bottal kergettem a keszeg féléket és márnákat, és feedereztem a nagyobb testű békés halakra. Tavasszal többnyire a jász és a dévér volt a célhal és a tilalom előtti időszakban pontyokat is elég jól lehetett fogni. Azonban a nyár volt az igazi, ilyenkor a Duna megmutatta igazi halbőségét és változatosságát, a halfajok tekintetében. Mindent lehetett fogni… paducot, szilvát, karikát, baglyot, pontyot, jászt, dévért, amurt.
Ha jól emlékszem, 6-8 éve vettem észre, hogy komoly változások álltak be az általam horgászott Duna szakaszon. Szinte csak pár napra korlátozódott a jászok fogása, ez többnyire április végét jelentette, azután úgy tovább álltak, mintha sose lettek volna. A dévér és a szilva, ami mindig beesett a horgászatok során… na az egyszerűen megszűnt létezni, és az ősz hala a márna is csak 20-30 méter távolságban lett fogható, tehát partközelbe az etetésen úsztatva esélytelené vált a megfogásuk. Lehetne kutatni az okokat, de nem vagyok halbiológus vagy vízügyi szakember. A többi hal megfogyatkozását, és az ezzel járó szomorúságot, talán csak a paducok tömeges jelenléte tudta kicsit tompítani.
Na, de elég a kesergésből, nézzünk valami kedvesebb dolgot. Talán két éve történt, májust végét írtuk, jócskán benne voltunk valamelyik covid hullámba. Ezt nekünk horgászoknak, talán kicsit könnyebb volt a vizek partján átvészelni, távol az emberektől. Ez az időszak viszont nem a legszerencsésebb, mivel sok békés halra tilalom van. Horgászni azért lehet és kell is. Délután volt, verőfényes napsütés, talán ha egy embert láttam horgászni kedvenc Duna szakaszomon. Szereltem egy mindeneset feedert, én csak betlimentőnek hívom. Vékony fonott, 50-es kosár, a főzsinór és az előke közé egy 20 centis gumit raktam be, majd egy 12-es horgot kötöttem a 18-as monofil végére. Az etető kaját se misztifikáltam túl, valami olcsó folyóvízi etető volt némi kukoricával, a csali 3 szem csonti. Kb. 12-13 méterre horgásztam. Örömömre elég hamar megjelentek a paducok, fogtam vagy 4-5 darabot, miután beakadtam valami gusztustalan rongy félébe. Előke beszakít, azután megint beszakít, azután megint beszakít…
Szerencsére jött egy bazi nagy szálloda hajó, hatalmas hullámokat verve, így a kényszerpihenőben tudtam kicsit szerelgetni és átgondolni a dolgokat. Stratégiát kellett váltanom, azt már eldöntöttem, hogy nem az akadós távot fogom horgászni, mert már elment a kedvem a szerelgetéstől. Bízva abba, hogy talán egy kicsit beljebb nem lesz annyi akadó, csináltam egy kicsit erősebb végszereléket. A kosár 70-es, horog 10-es az előke 22-es mono lett. A csali választás egy szem hungarocell golyó és egy szem konzerv kukorica lett. Meglepetésemre, a nem kifejezetten paducos csalira, továbbra is agresszív kapásokkal jelentkeztek a vésett ajkúak. Azután 20 perc néma csend következett. Közben megérkeztek horgászbarátaim, akik nézelődni, beszélgetni jöttek le hozzám. Elkezdődtek a szokásos sztorizgatások és viccelődések. Mivel a kapás eléggé leállt, horgászvödrömről oldalt fordulva ment a tere-fere.
Csak egy zörrenésre és a lazára állított fék zizzenő hangjára kaptam a bot felé. Először nagy paducnak, vagy testesebb jásznak gondoltam a meglóduló halat, mert a botot felemelve nem éreztem komolyabb ellenállást, de hamar rájöttem, hogy nem az. Majd be is következett amitől kicsit tartottam, szép komótosan elindul a sodrással lefelé. Na most megéreztem az eleven súlyt. Gyorsan kapcsoltam, azonnal felugrottam és szinte futva elkezdtem követni a tőlem távolodó halat, miközben erőteljesen próbáltam a part felé kényszeríteni. Mivel már fogtam komolyabb pontyot ezen a szakaszon, tudtam, hogy a sodrást kihasználva, menekülés gyanánt mindig lefelé indulnak meg. Egyértelművé vált, nem szabad beengednem a sodorvonalba, mert akkor esélytelen lesz megállítanom.
A dolog működött, uszonyos pajtikám lassan megállt, majd a partközelben kezdett el körözni és egy fordulás közben megmutatta magát. Nem akarok költői túlzásokba esni, de tényleg arany színben pompázott a hatalmas ponty test a verőfényes májusi délutánban. A zsákmány látványa miatt ökölbe szorult torokkal ment a fárasztás tovább. Próbáltam nyerni a métereket, de ez akkor úgy tűnt, hogy megy, szinte egy helyben állt a hal. Majd jó 5 perc elteltével mégis csak egyre közelebb tudtam húzni. Ekkor, azért egy gondolat szöget ütött a fejembe. Az én keszeges merítőmbe sehogy sem fog beleférni ez a hal, ráadásul a merítőt jó 30 méterrel feljebb hagytam, a kapás helyszínén. Közben, ismerősök mellett az arra sétálók is megálltak és szurkolt a fárasztáshoz.
A normális merítőm hiányát látva gyorsan kapcsolt egyik horgászbarátom, és cselekedett. Elszaladt a közelben parkoló kocsijához, amibe ott lapult egy komolyabb merítő, ezt most gyorsan ide is hozta. Mint később kiderült, ez nagyon jól jött. A fárasztás következő szakasza is eltartott egy ideig, mert igazán nem akart merítő távba jönni bajszos barátom… mondjuk ezt meg is értem. Loptam a métereket és egyre feljebb tudtam húzni, majd egyszer csak jót kortyolt a friss dunai levegőből. Így lemerülni már csak rövid pillanatokra tudott, majd újabb levegő vétel következett és megadva magát felfeküdt a folyó hátára.
Készenlétben álló horgásztársam egy ügyes mozdulattal már alá is tolta a merítőt a halnak. Nem tudom mennyi idő lehetett a fárasztás, talán 10-15 perc, nem tudom, tényleg megállt az idő. Óvatosan fűbe raktuk a fenséges halat és gyönyörködtünk benne. Hibátlan volt és hatalmas. Egy kölcsön mérleggel megpróbáltuk a mérést, ha jól emlékszem 14.4 kilót mutatott a számláló, de nem ez volt a lényeg. A parton láttuk csak a ponty gyönyörű, arany színű testét. Pár pillanattal később mosolyra fakadtam, amikor a hatalmas ponty száj sarkában megláttam a kis horgot és meggyötört előkét. Óvatosan visszahelyeztem a halat a vízbe, és szinte lebegtem… Nem akartam már tovább horgászni, nem akartam, hogy bármi elrontsa ezeket a pillanatokat. Leültem és csak néztem a vizet…
