Aranyat a Dunából
Az elmúlt években egyre ritkábban mondhattam magamat szerencsés horgásznak. Régebben, voltak évek, amikor minden úgy ment, mint a karikacsapás. A teleket általában kihagytam, mert fázós vagyok, de ahogy megjött a tavasz irány a víz. Az élő vizek a kedvenceim, kivált képen a Duna és annak öblei. A bodorkák és dévérek voltak a kora tavasz első fogásai, majd a ponty. Ahogy beköszöntött a tényleges jó idő, szinte minden békés halat tudtam fogni. A tavasz és nyár volt az igazi évszak számomra, mivel minden módszert ki tudtam próbálni, elég jó fogási statisztikával. Az ősz is kedves évszak számomra, általában márnázással és a kősüllők kergetésével telt el. Érdekes, az utóbbi években az október és a november is nagyon kellemes hőmérséklet mellett telt el, így elnyújtottam a horgász szezont. Elmondhatom, hogy nagyon mértékletes horgász vagyok, mivel nem szeretem a halat, talán ha 1-2 darabot viszek el a családnak évente. Lehet, ezt respektálják is a halak… Szóval az elmúlt 15-20 év a szokásos ritmusban és koreográfia szerint zajlott.
Az utóbbi években azonban valami megváltozott, legyen szó a természetes vizekről és kivált, a dunai pecáról. Felborult a menetrend… A kora tavaszi horgászatok, már nem kecsegtettek kiadós keszegzsákmánnyal és a ponty is egyre ritkábban jelentkezett, ahol korábban szépen jöttek a halak, ott nagyon visszaesett a fogásom. Most beszéljük kicsit kedvenc horgászvizemről, a Duna fővárosi szakaszáról. Nagyjából 20 éve horgászom aktívan a Dunát, főleg a befolyók, és kövezések mentét. A korábbi évekre visszagondolva, minden évszaknak megvolt a típushala, melyek magabiztosan foghatók voltak az adott hónapokban. Három módszert alkalmaztam a Dunán, begumizott spiccbottal úsztattam, bolonyai bottal kergettem a keszeg féléket és márnákat és feedereztem a nagyobb testű békés halakra. Tavasszal többnyire a jász és a dévér volt a célhal és a tilalom előtti időszakban pontyokat is elég jól lehetett fogni. A nyár volt az a hónap amikor a Duna megmutatta igazi halbőségét és változatosságát, a halfajok tekintetében. Mindent lehetett fogni… paducot, szilvát, karikát, baglyot, pontyot, jászt, dévért, amurt.
Ha jól emlékszem, 5-6 éve vettem észre, hogy komoly változások álltak be az általam horgászott Duna szakaszon. Szinte csak pár napra korlátozódott a jászok fogása, ez többnyire április végét jelentette, azután úgy tovább álltak, mintha sose lettek volna. A dévér és a szilva, ami mindig beesett a horgászatok során… na az egyszerűen megszűnt létezni, és az ősz hala a márna is csak 30-40 méter távolságban lett fogható, tehát partközelbe az etetésen úsztatva esélytelené vált a megfogásuk. Lehetne kutatni az okokat, de nem vagyok halbiológus vagy vízügyi szakember. A többi hal megfogyatkozását, és az ezzel járó szomorúságot, talán csak a paducok tömeges jelenléte tudta kicsit tompítani.
Na, de elég a kesergésből, nézzünk valami kedvesebb dolgot. Talán két éve történt, májust végét írtuk, jócskán benne voltunk valamelyik covid hullámba, ezt nekünk horgászoknak talán kicsit könnyebb volt a vizek partján átvészelni, távol a tömegektől. Az időszak viszont nem a legszerencsésebb, mivel, gyakorlatilag minden békés halra tilalom ált be. Horgászni azért lehet és kell is. Délután volt, verőfényes napsütés, talán ha egy embert láttam horgászni kedvenc Duna szakaszomon. Szereltem egy mindeneset feedert én csak betlimentőnek hívom. Vékony fonott, 50-es kosár, a főzsinór és az előke közé egy 20 centis gumit raktam be, majd egy 12-es horgot kötöttem a 18-as mono végére. Az etető kaját se misztifikáltam túl, valami olcsó folyóvízi etető volt némi kukoricával, a csali 3 szem csonti. Örömömre elég hamar megjelentek a paducok, fogtam vagy 4-5 darabot, miután beakadtam valami gusztustalan rongy félébe. Előke beszakít, azután megint beszakít, azután megint beszakít…
Szerencsére jött egy bazi nagy szálloda hajó, hatalmas hullámokat verve, így a kényszerpihenőben tudtam kicsit szerelgetni és átgondolni a dolgokat. Stratégiát kellett váltanom, azt már eldöntöttem, hogy nem az akadós távot fogom horgászni, mert már elment a kedvem a szerelgetéstől. Bízva abba, hogy talán egy kicsit beljebb nem lesz annyi akadó, csináltam egy kicsit erősebb végszereléket. A kosár 70-es, horog 10-es az előke 22-es lett. A csali választás egy szem hungarocell golyó és egy szem konzerv kukorica lett. Meglepetésemre, a nem kifejezetten paduc csalira, továbbra is agresszív kapásokkal jelentkeztek a vésett ajkúak. Azután 20 perc néma csend következett. Közben megérkeztek horgászbarátaim, csak beszélgetni jöttek le hozzám és elkezdődtek a szokásos a viccelődések. Mivel a kapás eléggé leállt, horgászvödrömről oldalt fordulva ment a beszélgetés…
Csak egy zörrenésre, és a lazára állított fék zizzenő hangjára kaptam a bot felé. Először, nagy paducnak, vagy komolyabb jásznak gondoltam az egy helyben megállt halat, de hamar rájöttem, hogy nem az. Bekövetkezett, amitől kicsit tartottam, szép komótosan elindul a sodrással lefelé. Na most megéreztem az eleven súlyt. Gyorsan kapcsoltam, azonnal felugrottam és elkezdtem követni követni a halat, miközben erőteljesen próbáltam part felé kényszeríteni. Egyértelművé vált, hogy nem szabad beengednem a Duna vad sodrásába, mert akkor esélytelen lesz megállítanom. A dolog működött, uszonyos pajtikám megállt, majd visszafordult és egészen partközelben kezdett el körözni. Majd egy fordulással megmutatta magát. Nem akarok költői túlzásokba esni, de tényleg arany színben pompázott a hatalmas ponty test napfényes májusi délutánban. A zsákmány látványa miatt ökölbe szorult torokkal ment a fárasztás tovább. Próbáltam centiket nyerni minden kör után, akkor úgy tűnt, hogy ez nem megy, szinte egy helyben állt a hal. Majd mégis csak egyre közelebb tudtam húzni.
Ekkor azért szöget ütött a gondolat a fejembe, az én keszeges merítőmbe nem fog beleférni ez a hal, ami ráadásul, jó 50 méterrel feljebb hagytam, a kapás helyszínén. Már egész komoly tömeg verődött össze a fárasztás közben és szerencsémre az egyik horgász barátom kapcsolt is. A kocsijába midig ott lapul egy nagyméretű merítő ezt, most gyorsan le is hozta, ami nagyon jól jött. Eltökélten készenlétben állt… A fárasztás következő szakasza is eltartott egy ideig, mert igazán nem akart merítő távba jönni bajszos barátom, mondjuk ezt meg is értem. Loptam a métereket és egyre feljebb tudtam húzni, majd egyszer csak jót kortyolt a friss dunai levegőből. Lemerülni már csak rövid pillanatokra tudott, majd újabb levegő vétel és megadva magát felfeküdt a folyó hátára.
Készenlétben álló horgásztársam egy ügyes mozdulattal már alá is tolta a merítőt a halnak. Nem tudom mennyi idő lehetett a fárasztás, talán 10-15 perc, nem tudtam mérni, tényleg megállt az idő. Óvatosan fűbe raktuk a fenséges halat és gyönyörködtünk benne. Hibátlan volt és hatalmas. Egy kölcsön mérleggel megpróbáltuk a mérést, ha jól emlékszem 14.4 kg.-ot mutatott a mérleg, de nem ez volt a lényeg. A parton láttuk csak a ponty gyönyörű, arany színű testét. Pár pillanattal később mosolyra fakadtam, amikor a hatalmas ponty száj sarkában megláttam a kis horgot és meggyötört előkét. Óvatosan visszahelyeztem a halat a vízbe, és szinte lebegtem… Nem akartam már tovább horgászni, nem akartam, hogy bármi elrontsa ezeket a pillanatokat. Leültem és csak néztem a vizet…
