A Soroksári Duna-ágon mostanában borús napok járnak. No, nem a felhőkkel van a baj. Nem is emlékszem, mikor volt annyi derült napunk, mint az idén tavasszal. De éppen itt a baj. Amilyen jól indult a kora tavasz, amikor szinte mindenki megfogta a maga többkilós pontyát, most süket a víz, nem kap a hal. A süllőtartásokat hiába keresik fel a horgászok. Napok múlnak el, amíg egy-egy süllő horogra akad. A ponty javában ívik, a mederben pedig nincs kapás. A dévérezők különösen tele vannak panasszal: nem lehet halat fogni, kifogják előlük a szelektáló halászok.
Szóval eredménytelen, szürke, borús napok ezek. De mégsem eseménytelenek. Aki szorgalmasan járja a vizet, sok érdekes dolgot tapasztalhat még ilyenkor is. Javarészt kedvezőtlent, de néha kedvezőt is. Sőt, meglepetésszerűen még halat is foghat, ha nem is a bevált módon, a szokott helyen és időpontban. Hogy ezek a tapasztalatok néha mennyire meglepőek és váratlanok, ennek illusztrálására talán érdemes naplójegyzeteim alapján elmondani egyik legutóbbi, négynapos kirándulásom történetét.
1968. június 1, szombat
Az előző napi országos eső jó hatással volt a Neptun Horgász Egyesület dömsödi telepén is. Megszűnt a már szinte elviselhetetlen por, és kellemes, enyhe idő alakult ki. Halőrünk és egyik horgásztársunk tájékoztatása szerint változatlanul rosszul megy a horgászat. Pontyot, süllőt alig fognak. Még a szelektáló halászok is majdnem teljesen leégtek. Két tanyán, a Csia- és a Kelemen-laposon szinte semmit sem fogtak. Csak a másik két tanya hozott néhány mázsás eredményt a mélyebb vizeken. Ponty, süllő és harcsa alig akadt a hálóba.
Délben indultam útnak azzal az elhatározással, hogy a délutánt dévérezéssel töltöm el, estefelé pedig süllőzni próbálok azokon a helyeken, amelyeken az előző évben sok szép süllő esett zsákmányul. Eleven kishalaim vannak, friss a kukorica, és dévérezéshez málét is viszek magammal.
A halászok tapasztalata szerint a dévér a mély vízben tartózkodik. Próbáljuk meg tehát a 4-es kilométerkő alatt, az „Atkáson”, ahol a víz mélysége a jobb part közelében, a nádtól 20-30 méterre nem egy helyen eléri az 5-6 métert.
Két helyet szórok meg dévérre. Az egyikre, amelyet majd csak később keresek fel, nagyobb mennyiségű etetőanyag kerül. A másikon körülbelül 5 méteres vízben csak annyit szórok be, hogy a horog körül legyen némi táplálék, amely az arra vonuló dévér csapatot leköti. Negyedóra múlva kiemelkedik a vízből az úszó antennája, horgon az első dévér. Elég kicsi. Ezt néhány bizonytalan kapás követi. Úgy látszik, kisebb példányokból álló csapat tartózkodik a horog körül, s ezeknek nagy a szerszámon levő 8-as számú horog. Ezt a nagyobb horgot azért használom, hogy a nagyobb dévérek mellett a pontyot is meg tudjam fogni. Kicserélem tehát a horgot egy apró, 11-es számú, aranyozott horogra, amellyel még a kisebb dévéreket is meg lehet fogni. Jó másfél órát töltök ezen a helyen, de csak két dévér akad horogra. A másik helyen sincs több szerencsém. Itt egyáltalán nincs kapás. Másutt kell próbálkozni.
Fél négykor a tassi IV-es vízre indulok, és az 1-es kilométerkővel szemben, a mederben telepszem le. Az úszós szerszámmal a csónak közelében dévérezek, a fenekező bottal a csónaktól körülbelül 25 méterre pontyra próbálkozok. Az utóbbit kézben tartom, de a dévérező szerszám is kézügyben van, nehogy lekéssem a kapást. Sajnos, ici is igen gyengén megy. Hat óráig csak további négy dévér akad horogra, igaz, hogy szép, 20-25 dekás példányok. A tükörsima vízen élvezet megfigyelni, amint a jól beállított úszó lassan, méltóságteljesen kitolódik a vízből. A fenekezőre nincs semmi kapás. A puha kukoricát még a keszegek sem csipkedik le. Hiába, régi tapasztalat, hogy itt pontyra a délutáni órák nem alkalmasak.
Néhány perccel hat óra után lassan megmozdul a dévérező úszó. Előbb olyan mozdulatot tesz, mintha ki akarna emelkedni a vízből, majd lassan a víz alá merül. A bevágás után ellenállhatatlanul megindul, és tépi a zsineget az orsóról. Mire észbe kapok, hogy itt valamit mégis tenni kellene, az orsóról már vagy 50 méter zsineget húzott le és még visszatarthatatlanul tör előre. Visszatarthatatlanul?… Próbáltam volna csak visszatartani a 25-ös zsineggel és a 11-es számú horoggal! Menthetetlenül leszakadt volna, vagy elszakította volna a zsineget. Fel kell szedni a köveket, még mielőtt elviszi mind a száz méter zsineget! Igen ám, könnyű ezt mondani, de tessék megcsinálni két dögnehéz kővel. S emellett még a pontyozót is be kell szedni. S minderre legfeljebb néhány másodpercem van. A legkisebb erőltetés, és a hal elvész.
Kár a továbbiakat részletezni. Ez nem volt élvezetes fárasztás. Ez harc volt a lehetetlenért. És mégis sikerült! Igaz, az orsóról lefogyott az egész zsinór. Mégis, félkarral evezve, a másik kézzel a botot fogva lassan közeledtem a hal felé. Már fel lehetett csévélni az orsóra néhány karikát, a pontyozó szerszám és a kövek pedig a csónakban hevertek. De még hosszú félóra telt el, mire a halat először megpillanthattam. Nagy volt, de nem túl nagy. A piciny aranyhorog pedig a szája szélén. A halat alig néhány milliméteres húscafat tartotta. Ekkor ijedtem csak meg igazán. Mire a kiemelőbe került, a horog már nem volt a szájában. 3,5-4 kiló közöttire becsültem. (Otthon, másfél napos fogság után 3,60 kilogrammot mutatott a mérleg.)
Végre nyugodtan leülhettem, és arra gondoltam: végeredményben teljesen logikus, hogy ez a ponty borsószem nagyságú málégombócra kapott. Hányszor beszéltünk róla, hányszor írtuk meg, hogy a kényes kapások időszakában kár is más felszereléssel kísérletezni. Csak parányi súly, parányi csalétek járhat eredménnyel. Persze, azért jobb lett volna a 8-as számú horog. Így éppen csak hogy sikerült!
Lassan közeledett az esti süllőzés órája. Előbb egy közeli tartáson próbálkoztam, de nem volt kapás. Ezután felkerestem a Rózsa-szigettől északra elterülő hatalmas mederrészt, amelynek sóderes fenekén sok süllő tartózkodott az elmúlt évben. Mindjárt az első helyen kapás a kishalra! Pedig csak 8 óra volt, éppen csak szürkülni kezdett. A hal lassan kimozdította helyéről a zsineget leszorító fácskát, bátran lehúzott még 5-6 métert, mire bevágtam. Súlya 1,10 kg.
Utána hosszabb szünet következett. Pedig háromszor is helyet változtattam. Fél tíz órakor – már egészen sötét volt – elhatároztam, nem várok tovább. Beszedtem a fenekezőt, majd behúztam az úszós készséget is. Már éppen a csónaknál lehetett az úszó, amikor megakadt, s rángatni kezdett. Kiderült, ezen is kapás volt, csakhogy befelé úszott a csónak felé. Egy pompás kétkilós példányt a csónak alól kellett a víz színére tornászni. Ez a két süllő talán még a pontynál is nagyobb örömet okozott. Íme a válasz a tavalyi kétségekre: nem tűntek el a süllők, újra itt vannak, csak meg kell őket keresni. Úgy látszik, véget ért a borús periódus. Derűsebb idők következnek.
Június 2, vasárnap
Későn keltem. Jól ki akartam pihenni magam az újabb esti süllőzéshez. 7-10 óra között a Kelemen-laposon fenekeztem, pontyra. A dévérező szerszámra visszakötöttem a 8-as számú horgot. Az idő kifogástalan. Az előző napi 18 fokos déli hőmérséklettel szemben ma délben 22 fokot mutatott a hőmérő. A légnyomás is 761 mm-ről 764 mm-re emelkedett. Gyenge keleti szél fújt. Minden előfeltétel megvolt a jó eredményhez. Sajnos, nem volt semmi kapás. Se kukoricára, se máléra. Sem nekem, sem másnak.
Sebaj, az esti süllőzés talán kárpótolni fog. Már délután, fél 7 tájban a 4-es kilométerkő környékén fenekeztem süllőre, ott, ahol tavaly több szép süllő akadt horgon. Nyolc óráig hiába próbálkoztam ezen a helyen, nem volt kapás. A csalihalak gyengén mozogtak a mély vízben, egyik-másik negyedórán belül megmerevedett. Csak nincs megint oxigénhiány?
Este 8-10 között az előző napi helyen próbálkoztam. Nagyobb területet horgásztam le, kerestem a halat, de minden eredmény nélkül. Egyetlen kapásom sem volt. A csalihalak még az itteni sekélyebb vizet sem jól bírták. Csak az úszós szerszámon levő kishal maradt virgonc. A fenekezőn fél órán belül megmerevedett a kishal.
Íme a derűre ború! A tegnapi siker csalókának bizonyult. A jó eredményt teljes eredménytelenség váltotta fel. Mi lehet ennek az oka? Nem jó helyen pontyoztam a reggeli órákban? És tényleg oxigénhiány vonulna végig a vízen?
Június 3, hétfő
Ma reggel újra a Rózsa-szigettől északra fekvő mederrészt kerestem fel. Óriási terület ez. Az elmúlt évben nem egyszer fogtam itt süllőt napkelte után is. Sajnos ma nincs kapás. A csalihal pedig negyedóra alatt elpusztul, megmerevedik a fenéken. Vajon ezért nincs kapás, ezért nem tartózkodik itt a süllő?
Ellenben mindenfelé pontyugrást látok. Egyre sűrűbben. Érdekes, az utóbbi években soha nem lehetett itt ennyi ugrást megfigyelni. 6 óra után már félpercenként loccsant a víz a csónak körül. Abba is hagytam a reménytelen süllőzést és elővettem a pontyozó szerszámokat. Az úszós dévérező-pontyozó felszerelést a 8-as számú horoggal, és a fenekezőt. Ennek végére még előző délután kisebb horgokat szereltem.
Hamarosan horogra akadt az első ponty. Negyedórával az etetés után már elsétált az úszós szerszámmal. Bár kisebb, másfél kilós ponty volt, élvezetes volt a fárasztás a hajlékony keszegező szerszámmal.
Az ugrások egyre sűrűsödtek, különösen egyik helyen, tőlem talán 120-140 méterre láttam sok ugrást. Hamarosan odatelepedtem. 7 és 9 óra között olyan látványban volt részem, amilyenre alig emlékszem. A horgászhelyem és környékén egymást érték a loccsanások. Körülöttem számos pontycsapat tartózkodhatott. Arra gondoltam, bárcsak volna velem filmfelvevő-, vagy legalábbis fényképezőgép, mert hiába fogom bárkinek elmesélni, aligha fogja elhinni. Annál is kevésbé, mert a sok ugrás mellett egyetlen kapásom sincs, még a könnyű úszós szerszámra sem.
Számolni kezdtem, milyen időközben látom, vagy hallom az ugrások… Többnyire csak tízig-húszig tudtam számolni, máris kezdhettem elölről. 9 óra után más helyre telepedtem. Most már ritkultak az ugrások, de percenként meg-most is látni, vagy hallani egy-egy loccsanást.
Fél 11-kor végre kapás van a kézben tartott fenekezőre. Alig húzta meg a zsineget, inkább csak kis vibrálást éreztem. Parányi, hámozott kukoricára kapott. Súlya 1,10 kg. 11 óra után megszűnt az ugrás, abbahagytam a horgászatot.
Elkezdtem számolni, mennyi ugrást is láthattam. Akárhogy is számoltam, több száz volt az eredmény. Máskor örültem, ha ezen a nagy tisztáson 10-15 ugrást láttam reggelenként. Honnan jöhetett ide ez a rengeteg ponty? Hiszen az általános vélemény szerint most kevesebb a ponty a vízen, mint más években, tavasszal. Ilyen tömeget el sem lehetett volna képzelni!
És miért nem volt kapás? Az időjárás nem lehet az oka. Délben 24 fokot mutatott a hőmérő. A légnyomás is magas, az időjárás nem depressziós jellegű. Az ilyen időszak máskor mindig jó volt pontyozásra. Ennyi ugrás mellett csupán két gyenge kapás – erre korábban nem volt példa. Csupa rejtélyes, megmagyarázhatatlan, új tapasztalat. Sebaj, talán holnap jobban fog sikerülni.
Június 4, kedd
Már hajnali 3-kor kint voltam a tegnapi helyen, éppen csak virradni kezdett. Korán kellett kezdeni, mert csak 8-ig maradhattam a vízen. Alkalmazkodni kellett a hajó menetrendjéhez. Amíg nem virradt, süllőre próbálkoztam. 4 óra után csak pontyra. S ekkor újabb meglepetés következett be. Ott, ahol előző nap egymást érték a loccsanások, most alig látni egy-két ugrást. És kapás sincs. Pedig csendes az idő, a gyenge keleties légáramlás alig fodrozza a víz színét. Az úszó legkisebb rezdülését, a fenekező megfeszülését remekül lehetne észlelni.
Hová tűntek a pontyok? Vagy itt vannak, és csak az ugrás szűnt meg? Vajon tényleg sok a ponty a vízen, és csupán valami ismeretlen ok miatt nem kap? Vagy csak egy kivételes vonulásnak lehettem szemtanúja? De, ha így lenne, hová vonultak a csapatok? És miért van az, hogy egyszer számos ugrást lehet megfigyelni, más napokon pedig nem ugrik a ponty és mégis jól kap?
Így tehát a borús napok a Soroksári Dunaág alsó szakaszán. Sok a furcsa, ellentmondó tapasztalat. Ritka a jó eredmény, annál több a balsiker. A borús napok sok kérdést vetnek fel. Remélni kell, hogy ezt az időszakot derűsebb napok váltják majd fel. Talán ezek választ is adnak egyik-másik kérdésre.
Antos Zoltán – 1968
