Andris bá horgász útjai
Ismeretségünk onnan eredt, hogy Andris bá’ megmentette az életemet. Pontosabban kifejezve, merítőhálójának segítségével kihalászott a dühöngő Balaton vizéből, amikor harmadmagammal igyekeztem vissza a Zala folyótól, s nem messze a parttól viharba jutottunk, csónakunk hamarosan cserben hagyott, pillanatok alatt elmerült, mi pedig hárman ott bukdácsoltunk a hatalmas hullámok karjaiban. Olyan sűrű tömegben zúdult alá az eső, hogy alig láttunk pár méterre s amikor valamivel alábbhagyott az eső, egy csónakot vettünk észre, amint a part felől közeledett. Nemsokára felénk nyúlt a csónakból Andris bá’ merítőhálójának nyelével s egymásután másztunk be a hatalmas csónakba.
Mint később megtudtam, éppen akkor tért vissza Andris bá’ valamelyik titokzatos horgászútjáról; mert igen szenvedélyes horgász volt, ki korán reggel elindult hazulról és nyomtalanul eltűnt a nagyvíz környékén. Ahány horgász, annyi szokás. Mindegyik más más helyet és időt tart alkalmasnak a horgászásra. Andris bá’ különösen nagy különc volt ilyen tekintetben, mert olyan rejtekhelyei és olyan titokzatos horgászútjai voltak, hogy eseményszámba ment, ha néha összetalálkozott vele az ember.
Ha lehullottak már a fákról az utolsó levelek is és beállott az esős őszi idő, vagy jégcsipkéket rakott le a tél a vizek partjára, Andris bá’ akkor is útnak eredt és semmi nem tarthatta vissza a horgászattól. Mindennap megtette a maga különc útját, le a vízhez; éjjelét-nappalát horgászattal töltötte, de meg is tehette, mert rendes nyugdíjat folyósított számára minden elsején az állami kincstár. Sokat bolyongtam én is a Balatonon, de csak a véletlen vezetett rá, hogy milyen titokzatos, rejtett horgászutakat választ ki magának. A hajókikötő kedvelt helye volt a horgászoknak. Én is sokszor felkerestem a kikötőt kettéválasztó széles fahidat, mert kitűnő süllőző hely volt. Itt helyezkedtem el egy őszi borongós napon és bevetettem horgomat a csendes vízbe. Az egész környék teljesen néptelen volt, a szemben levő fürdőház is némán pihent bent a vízben. A parton, a csupasz fái alatt, csak elvétve lehetett látni egy-egy magános sétálót.
Elhelyezkedtem szokott helyemen, majd végigtapogattam horgommal a kövekkel kirakott moló mellett a vizet. Minél közelebb jártam a híd közelében áramló vízhez, annál eredményesebb volt a horgászat. A vége úgyis mindig az lett, hogy közvetlen a híd mellett helyeztem be a horgomat, mert itt unalomra aztán nem volt idő.
A hídalatti áramlás következtében a horgom mindjobban közeledett az egyik oszlop mögé s hogy végleg el ne tűnjön szemem elől, visszafelé akartam vezetni a horgot. Az úsztató még látható volt, mikor a csalival ellátott horgot mélyen bevitte már az áramlás a híd alá; nagyon csodálkoztam tehát, hogy semmi jelzést nem láttam és mégis hal van a horgon. Először simán jött kifelé, majd egyszerre elakadt és egy állandó húzás feszítette zsinóromat. Minthogy nem éreztem a hal szökellését, valami vízbe dobott ócska holmira gondoltam. Amint azonban próbáltam erélyesebben húzni a zsinórt, megszólalt egy hang a híd alatt:
— Tessék egy kicsit visszaengedni a zsinórt, beleakadt az enyémbe…
Nagyon meglepődtem a hang hallatára, de még jobban csodálkoztam, mikor a horog végén Andris bá’-t véltem felfedezni.
— Mit csinál maga a híd alatt, Andris bá’? — kérdeztem tőle.
Hát mit csinálhatnék, halat akarok fogni, — érkezett meg a válasz a híd alól. Lementem a móló oldalához rakott kövekhez, megkapaszkodtam az egyik kiálló oszlopba és megnéztem, ugyan hol helyezkedhetett el Andris bá’ a híd alatt. Ott kuporgott egy keskeny gerendán s lábait a víz fölé lógatta; nagyban igyekezett kibogozni az összekeveredett zsinórját. Úgy látszik eredményesen horgászhatott nem éppen irígylésreméltó helyzetében, mert lába mellé kötött hálója csak úgy duzzadt a halaktól.
— Miért nem a hídról horgászik, Andris bá’? Rossz lehet ott abban a kényelmetlen helyzetben üldögélni, — szólok le hozzá a híd alá.
— Jobb itt lent, mert nem zavarják az embert, — mondja csöndesen.
Mai napig is titok előttem, hogy kinek a „zavarásától” tartott; a jövő-menő emberekétől, vagy az ellenőrző halászfelügyelő megjelenésétől. Azt lehet mondani, hogy Andris bá’ jobban ismerte a halak tartózkodási helyét, mint a saját tenyerét. Igen, bőven volt ideje, állandóan a vizet járta s nem csoda, hogy majdnem mindig biztos helyen vetette ki horgát.
Egy alkalommal lent a Balaton partján találkoztam vele össze s mint mindig, akkor is megálltunk beszélgetni, meghánytuk-vetettük a napi eseményeket. Természetesen ezalatt nem a politika értendő; a haljárás, az időjárás és a horgászat körébe vágó eseményeket tárgyaltuk meg. Közben Andris bá’ elárult egy titkot, egy igen nagy titkot, melyet bizony nem igen közölt volna mindenkivel. Hívott, hogy menjek vele a fürdőházba, ott bent olyan süllőző helyet mutat, amilyenben még soha nem volt részem. Könnyen engedtem volna a kérésnek, ha nyár lett volna és nem ősz, amikor még nyitva van a fürdőház kapuja. Andris bá’ azonban eloszlatta aggályomat és megnyugtatott, hogy más is jár be a fürdőház ajtaján, illetve az ablak helyén. Amíg iparkodott rávenni a nem éppen könnyen megközelíthető süllős hely felkeresésére, eszembe jutott, hogy láttam Andris bá’-t egy reggel, amint a fürdőházhoz közeledett szerszámaival. Biztosra vettem, hogy a bejáratnál levő két oldalon épített kőfalnál telepszik le; azonban alig néztem egy pillanatra félre, máris eltűnt szemem elől. Néztem mindenfelé, vajon hová tűnhetett el ilyen gyorsan. A fürdőházba nem mehetett be, mert az ilyenkor be volt zárva. Hát akkor hová lett? — tűnődtem magamban. Igaz, hogy Andris bá’ útjai kifürkészhetetlenek, sohasem lehet tudni, milyen lehetetlen helyen üti fel tanyáját.
Délfelé, mikor mentem haza a horgászatból, a fürdőház mellett vitt el az utam. Éppen Andris bá’ jutott az eszembe, mikor észrevettem a fürdőház lezárt ajtajánál, rendes, kétszárnyas ajtó volt, alul fából, fönt nagy ablakkal. Az egyik tábla úgy látszik ki volt törve, mert azon át gyömöszölte ki magát Andris bá’ a lezárt épületből. Amint átjutott az ablak-nyíláson, megindult a park felé; tekintete rám vetődött, apró, mélyenülő szemeivel felém pislogott, majd meggyorsítota lépteit és eltűnt az öreg horgász a liget magasba nyúló fái között.
Ide akart elvinni Andris bá’ engem is. Sikerült is levenni az öregnek lábamról és rövidesen én is átbújtam utána az ablaknyíláson.
Hej, de igaza volt Andris bá’-nak. Volt ott annyi süllő, hogy belefáradtunk a kiemelgetésükbe. Ez nem túlzás, mert valóban elég munkát adott a sok csalizás és a horgok kiszedése a halak szájából. Mert bizony nem mindig ment simán. Hiába használtunk hosszúszárú horgot, igen sokszor nagyon mélyen nyelték el.
Andris bá’ nagyon egyszerű felszereléssel horgászott. Maga készítette mogyorófa horognyele volt, rajta erős zsinór s ezekkel megbírkózott még tízkilós hallal is. Ez szó szerint értendő, mert valóban birkózott, ezzel a felszereléssel mást nem is tehetett. A hal sportszerű fárasztása nem volt vele lehetséges, húzta a halat, ahogy tudta. Láttam egyszer amint egy hétkilós potykát fogott. Biztosra vettem, hogy leszabadul a hal. Nem így történt. Hajlott a bot, feszült a zsinór, Andris bá’ is fél-térdre ereszkedett a csónak aljában és bizony kihozta a halat a vízből.
Andris bá’ állandóan bolyongott, nem lehetett azt mondani, hogy egy megszokott helyhez kitartóan ragaszkodó horgász volt. Hol itt, hol amott tűnt fel a vízen vagy vízparton. Volt abban az időben egy magányosan álló fürdőkabin bent a vízben, közel az egyik csónakházhoz; körülbelül három méterre lehetett a parttól, melyről keskeny pallón vezetett be az út a kabinhoz.
Egy ízben, mikor hazaérkezve, a tutajon rakosgattam ki a szerszámaimat, észrevettem, hogy a közeli kabin ajtaja kissé nyitva van és a nyíláson egy horogbot vége mered ki a nyugtalan víz fölé. Ezer közül is megismertem volna Andris bá’ ütött-kopott horogbotját. Jó hangosan odaköszöntem s vártam az eredményt, de választ nem kaptam, ugylátszik, nem hallotta meg hangomat. Beültem a csónakba és a kabin felé eveztem. Egy megismételt „jónapot”-ra lassan széjjelebb nyílt a kabin ajtaja és megjelent Andris bá’ kémlelő feje a nyílásban. Majd amikor észrevett, megnyugodva köszönt vissza.
— Ejnye, Andris bá’, hogy került maga abba az
idegen kabinba? — kérdeztem tőle.
— Mint más rendes ember, én is az ajtón járok
be, — mondta önérzetesen és már el is tűnt újra feje
a behúzott ajtó nyílásában. Csak a kiálló horogbot
jelezte, hogy bent a kabinban Andris bá’ várja a jó szerencsét.
Hát így történt.
