Amit nem értenek (Sz. Körmöczy Sándor, 1937)
Nem értem, hogy lehet oly türelmesen egy helyben ülni és várni a jószerencsét! De sokszor hallom horgászó utaimon ezt a csodálkozó, sokszor gúnyos kérdést felcsendülni hátam mögött azok szájából akik egy ideig figyelik a vízbe vetett úszóm mozgását és rövidesen megunva a várakozást, továbbállanak.
Nem értem, hogy kelhet fel oly kora hajnali órákban a horgászás kedvéért ? – hallom, társaságban; amikor megtudják, hogy a balatoni napfelkeltét naponta látom horgászó kirándulásaimkor. Nem értik magányos járásom, kelésem a Balaton nádrengetegeiben, nem értik kitartásom a hajnal bundát kívánó hűvösében, a délelőtt izzasztó melegében, nem értik szemem felragyogását egy szép, újszerű horgászó szerszám láttán, nem értik. Egyáltalában semmit sem értenek abból, amit csak a horgász ért meg, aki vékony selyemzsinórjával törékenynek látszó, hajlékony botjával azok teherbírásával arányban nem álló nagyságú halat a nyers erő alkalmazása nélkül fogott ki a vízből aki figyelni tudja a körülötte folyó vízi élet csodálatos titkokat rejtő ezernyi megnyilvánulását és az ember előtt valószínűleg örökre titoknak maradó vízi lakók és parányi életek, növények, állatok életfolyamatáról. És hogy nem értik, ezt nem is csodálom! Volt idő, amikor magam is a nem értem a kezdetű csodálkozás ismétlői közé tartoztam egészen addig, amíg . . .
De tartsunk sort.
Horgásztam már gyerekkoromban is. Az iskolai szünetben nyaralásra rokonokhoz, palócországba kerültem. A szeszélyes Ipoly mentén állott egy vízimalom. Az elvezetőcsatorna egy csöndes, kiszélesedő részén a helybeli gyerekek útmutatása szerint elkészített horgászószerszámmal igyekeztem a pesti gyerkőcök becsületét, tekintélyét megmenteni. Milyen büszke voltam akkor, ha egy nap én fogtam a legtöbb, ujjnyi hosszúságú schneidert, becsültem is nagyon horgászszerszámom. Horgászóbotom, mogyorófáról hasítottam. Bicskámmal szép mintákat vágtam ki kérgéből és éjjelre ágyamba tettem, úgy őriztem. Cukorspárga zsinórom meggyőződésem szerint utólérhetetlen finomságú volt. Horgaimról gondoskodott nagynéném varróskatulyája, sőt elláttam horgászóbarátaimat is kellő számú gombostűvel. A gombostűk fogytán a varrótűket akartam a nemes cél szolgálatába állítani, de szomorúan voltam kénytelen megállapítani ezekről, hogy – silány, törékeny minőségűek voltalt. A gombostűk, varrótűk szapora fogyásán sopánkodó nagynéném előtt végig rejtély maradt bűnöm. Azután elmúlt a szünidő. Schnciderek, helyet a latin tantárgy rejtelmes birodalmával kezdődött a birkózás. EI is feleltettem a horgászást teljesen.
Hosszú idő telt el azóta. A háborús borzalmak idején az olasz frontról pihenőre néhány hónapra az Uz folyó völgyébe kerültem dandárommal. A dandárparancsnok (palotája), de a tiszti étkezde is ott feküdt közvetlenül a rohanó Uz mentén. Ott zúgott előttünk a kis patak, görgeteg szikláról-sziklára lendülve, fehér habot verve. De valahogy észre sem vettem. Gondolataim másutt jártak és az Uz, pisztrángjaival együtt csak olyankor foglalkoztatott rövid ideig, amikor a tiszti étkezőben egyik bajtársam horgászatának eredményeként előétel formájában pisztránggal találkoztam. Kitűnő szakácsa volt a dandárnak és a fogott pisztráng mindnyájunknak nagyszerűen ízlett és termeszetes volt, hogy az első esettől kezdődően állandóan számon kértük horgászó bajtársunk eredményeit. És akkor első ízben hallottam a mostanában oly gyakran hallható, megszokott mentegetődzést – perős a szél… semmi mozgás… elpusztultak a környékről a halak… és így tovább, de pisztrángot nem kaptunk és ennek megfelelően megindult – a barátság foka szerint a nyílt viccelődés, ugratás.
Nagyon csendes napunk volt egy ízben. A parancsnok távol. A szolgálatot nem teljesítők az étkezőben maradtak. Ki kártyával, ki sakkozással igyekezett elverni az időt. Beszélgető csoport is alakult, ahol egy-kettőre elhatároztuk, hogy meglepjük pisztrángra horgászó bajtársunkat, közelebbről kitanulmányozzuk mesterségét. Magas szárú csizmájával mélyen a vízbe gázolva,ingujjra vetkőzve találtuk. Kezében gyönyörű, hasított, bambusz horgászóbot, melyről mesterséges, apró légy formájú állat lábai közé bujtatott éles, kicsiny horog lógott a selyemzsinór végén. Akkor előttem érthetetlen ügyességgel dobta nagy távolságra a legyes horgát, táncoltatta azt a víz színén. Eredmény nem mutatkozott Ekkor zsebéből előkerült alumínium dobozából más-más színű légy, lepkeutánzatot szedett elő egy finom csipesszel és kötötte zsinórja végére és előröl kezdődött a légy víz feletti ügyes táncoltatása. De hiába volt minden kísérletezés. A pisztrángok nem mutattak semmi kedvet arra, hogy az utóbbi idők pech sorozatát a légy után való kapásukkal a mi kedvünkért megszüntessék.
Horgász barátunk csüggedt legyintéssel hagyta abba a meddő harcot. Kijött hozzánk a partra és a minden horgászatnál kéznél lévő magyarázatsorozatból kiválasztva a legegyszerűbbet, érthetővé tette előttünk, hogy pisztrángot nézőközönség előtt nem lehet fogni. A szíves marasztalást nem vettük tragikusan. Fogadásokat ajánlottunk, hogy mi minden (tudományos) felkészültség nélkül, a társaság jelenléte ellenére fogunk pisztrángot csak adja át horgászbotját. Soha sem fogom elfelejteni horgászó barátunk szemében támadt rémületet, amit horgászó kincsének átengedése jelentett részére. Látszott rajta, hogy ezt a kívánságunkat kereken megtagadja, ha nincs velünk őrnagy parancsnoka, aki rögtön át is vette a horgászbotot de annyi könyörületet mégis mutatott vele szemben, hogy végighallgatta előadását velünk együtt a bot drágaságáról, angol pedigréjéről, pótolhatatlanságáról és egyben tudomásuk vette a dobások módjára vonatkozó aggódó oktatásokat.
És megkezdődött a fogadással fűszerezett verseny. Magam eltávolodtam a társaságtól, mert eszembe jutott boszniai vasút épitési gyakorlatom idejéből a pisztrángra horgászó bosnyák paraszt esete az angol sporthorgásszal. Hátha nekem is úgy sikerül a fránya horgász megszégyenítése, – mint bosnyák figuránsomnak, aki mialatt a napernyőt tartotta műszerem felett, százszor elmagyarázta a pisztrángfogás feltételeit. Akkor nem is igen figyeltem az előadást. Tanítását elfoglaltságom miatt nem is követhettem, de annyiszor magyarázta, hogy valami kevés megmaradt emlékezetemben a tudományából.
Vízfolyás ellen mentem, óvatos lépésekkel a fákkal benőtt, mohás, sziklás parton. Alig 40-50 lépésnyire a nagy nevetés közben versengő társaságtól felfedeztem azt, amit kerestem. Világos, kavé¬színű, apró állatkák rajzottak egy korhadt fa vízbenyúló gyökereinél heverő mátyásmadár hulla körül. A fa gyökerei alatt a víz egy csöndes, mélyebb része terült el és mintha néha láttam is volna valamit ezüstösen csillogni benne. A játékos vak hitével éreztem meg, hogy pisztrángot fogok fogni. Visszasiettem a társasághoz. Horgászó barátomat jobb kedvűnek láttam, ami érthető is volt. A horgászóbotnak nem történt semmi baja, a verseny résztvevői feladták a harcot, a fogadásokat sorban elvesztették. Csak én voltam még hátra.
A versenyben való részvételre megkaptam a felszólítást. Általános derültség fogadta felszólításom, hogy barátunk mutassa meg legyes dobozit és az abból kiválasztott világosbarna színű legyecskét kösse az addigi cinóbervörös helyébe. Minden lebeszélés, és tanácsadás, hiábavalónak tartottam, s szakszerű előadása sem tudott eltéríteni kívánságomtól, sőt kikötöttem, hogy a társaság legföljebb tíz lépésnyire közelíthet meg azon a helyen, ahol pisztrángot akarok fogni. Annak leszögezése mellett, hogy “nyakas mérnök” vagyok, teljesítették kívánságom és megindultunk az általam felfedezett korhadó fatörzs irányába, ahol a kávébarna állatkákat láttam rajzani. Alig 40-50 lépésre felfedeztem azt, amit kerestem, megérkeztünk. Le akartam hasalni, de a sűrű fű, gaz és bokorakadályoktól nem tudtam a hosszú horgászóbotot lendületbe hozni. Az eddigi vesztesek nagyokat nevettek, a bot tulajdonosa annál aggodalmasabb szemmel kísérte mozdulataim, mindig félve attól, hogy kincsét, angol remekművű botját, a falcban elakadva eltöröm.
Végre is sikerült elhelyezkedni és az imént látott módon, – elkezdtem táncoltatni legyes horgomat a vízen. Nem sokáig. Egy-kettőre rántást éreztem zsinóromon, amit ösztönösen viszonoztam és meg volt az első pettyes pisztrángom. Hangos éljenzés fogadta az eredményt és az utána, rövid időközben következő további hármat. Hátam mögött állt már az egész társaság és a jól végzett munka örömével adtam át a horgászószerszámot izgatott tulajdonosának, aki a kifogott pisztrángok számát rövidesen annyira megnövelte, hogy biztosítva volt az esti pisztrángelőétel. Ami rövid időt még az Uz völgyében eltöltöttünk, horgászás szempontjából részemre eseménytelenül telt el. Felszerelésem nem volt, különben is óvatosan vigyáztam érdemtelenül, megszerzett horgásztekintélyemre. Jöttek ismét az olasz front mozgalmasabb napjai és a horgászás jó időre feledésbe ment.A háború utáni évek egyik nyarát családommal a Balaton partján töltöttem.
Itt lettem a horgászat szerelmese. De ennek hosszú története van és erről legközelebb írok.
Sporthorgász -1937