Ács Sándor: Új híd a patakon

Ács Sándor: Új híd a patakon
Második napja csavargunk a havasnak beillő irtatlan erdőkben, megháltunk Dánér Úr szállásán, a csűrben felhalmozott erdei sarjún, aminek olyan illata van, mint a pemetefű cukorkának. Amikor ide megérkeztünk, a nap már lement, és csillagos éjszakát ígért. Az erdőkkel borított hegyekben talán legszebbek az esték. A patak vizéről, amely még őriz kevéske meleget a nappalról, ködrongyok szállnak fel, de amint szétterülnek a ritkás fák között, fehér lepedővé L sűrűsödnek, amelyen a holdvilág úgy sütkérezik, mint a befagyott L tavon. A világtalan szürkület egyre mélyül, fekete foltokká olvadnak össze a fák, valahol riadtan csipog egy madár, s a magányos, távoli boronaháztól kutyaugatás hallatszik. Pedig a gonosz emberek valahol messze a városokban laknak, s ezért fölösleges is a kutya idegeskedése.
Itt kint a hegyóriáson tiszta a levegő, fenyő- és borókaillatú, és tiszta az itt élő emberek lelkiismerete is, amelyet a vadon egyszerű, de könyörtelen törvényei igazgatnak, és beletartozik a mindennapok fáradozása, a szűkös megélhetés gondja s az erdei vadak emberközelsége. Csobog a patak, köd gomolyodik ki a fák közül, elönti a rétet, a mélyedéseket, a patak medrét, ahonnan már nem is látom a pislákoló tűz világát. Nem tudom pontosan, hol vagyok, csak homályosan érzem az irányt, lábam tétován keresi a gyalogösvény vályúját, amely odavezet. Amint feljebb haladok a hegyoldalon, kiérek a ködből, meglátom az eget elmélyült kékjével s hunyorgó csillagaival.

A gyeptéglákból rakott tűzhely mellett fáradtan leroskadok, kiszedem a tarisznyából az ezüstös pénzes pért és a három pisztrángot, amit a szürkülő estében fogtam. Barátom kezében megcsillan a bicska, repülnek a pikkelyek, szalonnával megzsírozza, megsózza őket, Vékony vesszőkre fűzi fel, s a parázs köré tűzi, ahol már pár szem gomba is süldögél. Amíg kunkorodva sülnek a halak, barátom mesélni kezd tovaszállt nyarakról, elmúlt emberekről, emlékeiről. Talán a fák is emlékeznek a régi tüzekre, elporladt emberek amiknek emlékét szürke hamufátylával szitálta be a magában Összeomló parázs. Suttognak halkan, ki tudná, milyen emlékeik vannak a kis emberek ritka nevetéséről s gyakori keserű könnyeiről? Talán megtudhatnánk, ha lenne, aki megértené.

Omlós és ízes a pirosra sült hal, s ízes a megsózott galamb gomba is. A kulacsból patakvizet iszunk a vacsorára és elvackolunk. Alig koppan le a szemünk, máris virrad. Augusztus végén már elmélázók és hallgatagok a hajnalok. A derengő világosság opálos fénnyel szivárog ki az erdő fái közül a legelők- re, megszűri a hajnali köd. A bokrok leveleire, s a fűszálakra csillogó gyémánt nyakéket rak a didergő harmat. Az ébredő reggel először szétnéz a réten, ahol aprócska sarjúboglyák üldögélnek, bekandikál a zöld szoknyás bokrok alá, mint egy neveletlen, szemtelen kamasz, s csak ha már mindent jól szemügyre vett, ami érdekes lehet, önti el a patak összeszűkült hajlatát. A meder mellett égerfák tartanak őrséget, mint díszszázadban a mozdulatlanul álló katonák. A nap a fák tetejébe kapaszkodik, hogy megjárhassa a mai végtelen utat. A rét felett sarlósfecskék cikáznak, s sivalkodva kapkodnak össze szöcskét, bogarat. Ők már vándorúton vannak, elsők a nyártól búcsúzók közül.

A csípős túrót csomócskákba gyúrva teszem a számba, s ráharapok a hagymára. Reggelizünk. Aztán a vékony hamuréteget elsimítjuk, gondosan helyükre illesztjük a gyeptéglákat, s még meg is Öntözzük a kulacsok maradék vizével. Berzenkedik a reggeli szél, amelyet simára fésül a fenyvesek tűlevele, akárcsak a kenderkócot a gereben. Messze van még tőlünk a boronából épített vadászház, késő délután lesz, mire odaérkezünk. Az égerfák hosszú árnyékot vetnek a patak vizére, s amíg bujkálunk a bokrok között, könnyeivel permetez be a hajnal. Kissé lejjebb összeszűkül a meder, benne sziklák vetnek padot, amelyről a lezúduló víz pezsgő örvényt kavar. Egy égerfa mögé bújok, a horgon szöcske árválkodik, amit átlendítve egy bokrocska felett, Úgy esik vízre, mintha a fáról hullott volna bele egy bogár, kis hullám karikák gyűrűznek körülötte.

Máris felkapom, csak egy-egy pillanatra ejtem a víz felszínére, egyébként jó arasznyira a víz felett táncoltatom. Itt nagy pisztrángnak van vagy lehet tanyája, röptében kapja el a csalit. Csak türelem biztatom magam – előbb-utóbb kapásra ingerlem. Pár percig folyik a játék, s amikor nem is számítok rá, a víz tükrére hullatott csalira robbanásként vetődik rá a hal. Csak egy kifli alakra görbült testet látok egy pillanatra, s nagyot loccsan a víz. Szalad a zsinór, s ahogy lefogy a rövidre szabott hossza, erős ütést érzek a boton. A kioldott orsó kerreg, a zsinór késpengeként hasítja a vizet, a hal a sziklás fenék felé igyekszik. Mi ez, hogy ilyen megveszekedett erővel húz ? Fárasztjuk egymást húzd meg, ereszd meg‚ – s ha engedi, tekerem vissza a zsinórt. Újabb iramba kezd, de pár perc múlva meglassúdik, elbágyad húzása, Óvatosan a part felé vezetem, s amikor elfekszik a sekély vízben, a botot készenlétben tartva, bakancsommal dobbantok egy nagyot. A pisztráng újra nekiiramodik, de most már csak pillanatokra. Parthoz vezetem, a kopoltyú mögött megfogom, kiemelem. Jó kétarasznyi, hengeres teste sötét, feketés olajzöld, tarkázva vérvörös pettyekkel. Kiakasztom szájából a horgot, a parttól távolabb viszem, s amíg fel-feldobja testét a fű közül, maroknyi csípős csalánt szedek. Egy Vastag ágdarabbal kupán verem, ne szenvedjen Szegény. Gondosan becsomagolom a csalánba, s a hátizsák még laza halmazának tetejére helyezem. A hideg patakvízben megmosom kezemet, ettől zsibbadássá szelídül a csaláncsípés égető fájdalma.

Nem horgászom tovább, ennél szívet dobogtatóbb élményem ma már úgysem lehet. Szétszedem a botot, szólok a barátomnak, s lassan, megbékélt szívvel egyedül indulok a patakparton a távoli vadászház felé. Békés hangulat tölt el, mert tisztességesen küzdöttünk meg. Nem akart harapni – egy ilyen nagy halnak a kis csalira szüksége sem lehetett – de elfogadta a kihívást. Párbajoztunk, ha nem is egyenlő esélyekkel, s ő most vesztes maradt. Belém nyilallik, hogy valamikor – a most még végtelennek tűnő jövőben – egyszer majdan én is vesztes leszek. Eltöprengek a gondolaton, és elfogadom a vesztes csatát, csak becsületes, könnyű és szép legyen a vég, s ha lehet, erdei sarjú illatát sodorja felém a szél. Itt a felső folyás mentén még nincs kitaposott ösvény, a kétarasznyi széles, lapos partot néhol iszap borítja el. Ilyen helyeken embermagasságúak a páfrányok. Haladok csendesen, s úgy múlik a végtelennek tűnő idő is. Változik az erdő, a fenyvesek helyett sima törzsű gyertyánfák állanak, lejjebb a cserfák kérgén titkosírással vésett sorok, amelyeknek csatornácskáiban ismeretlen cél felé hangyák sietnek. Néha pittyeg egy rigó, csipog egy madárfiú. A lombok közül átsejlik egy-egy vöröslő őszi levél, mint megtévedt leányarcon a pír. Az ég magasságából lehallatszik a héja kiáltása: kiő, kiő! Vagyis hát:Ki ő? Pedig tudja minden tollas erdőlakó, hogy ő a kérlelhetetlen halál, miért kell ezt még egyre mondogatni is?

Zúg a patak, hullámai átzúdulnak a sziklatörmeléken, s a kiszélesedett völgyben erdő ölelte tarló sápadozik. Pedig napi járóföldre nincs emberlakta hely… A tarló fölött vércse szitál, a széltől megbontott sovány szalmakazlon jóllakott ölyv delel. Egy távolabbi irtáson néhány meddő tinó legel vagy álldogál, csapkod farkával, s néha hátra- vág fejével. Fehér, lompos szőrű kutya mozdul egy bokor árnyékából nyakában térden alul érő kolonc, s néhányszor unottan vakkant felém.

A nap állásáról ítélve, dél lehet. Letelepszem a fa árnyékába, kibelezem a halat, kitörlöm, s csípős csalánnal tömöm ki a hasüreget. A patak itt megsoványodik, szétterül a kavicsmederben, majd egy égerfa gyökere felé veszi útját, de ledöntenie eddig nem sikerült, csak forog veszettül a víz, s miután meggyőződött, hogy itt nincs mit keresnie, továbbhalad. A mederhez megyek, – látom – riadtan iramlik sötét testű halak raja. A kulacsba vizet merítek, fáradtságomat elűzi a jéghideg, bársonyos víz. Ledőlök a fűbe, a fa koronája alól kilátok az aranyban fénylő égre, amelynek mélységében fecskék cikáznak, s valahol búg egy vadgalamb. Mifelénk kék galambnak hívják, tavasszal jönnek délről hívás nélkül is, s amíg megpihennek a pusztuló nyárfa száraz ágán, a fészket álmodó szerelmükből vámot szedek. A tarló felett most zuhanni látszik a vércse, mint hulló kő, és már az ölyv is vadászik újra, szárnyaival tapossa a levegőeget. A fák árnyékába vág hajsza közben egy nyilalló ragadozó madár. Nem láttam jól, csak sejtem, karvaly volt vagy kabasólyom. Így szisszenve repülni, csak ők képesek.

Feltápászkodom, s elindulok. Húzza a hátizsák a vállamat, a harmattól vizes bakancsomban pállott a lábam, s szortyog a víz. Lehajtott fejjel botorkálok, gondolkodom. Megijeszt egy kecskebéka, oly szabályos fejessel ugrik a vízbe, mint egy olimpikon, még a két első lábát is szabályosan tartja előre. Ritkul az erdő, tágasabbá válnak a bokros rétek, melyeken silány ösvények mutatnak utat az erdők mélye felé. Egy szálasban sárgás folt virít, a hátizsákom ledobom, odaballagok. Boszorkánykörben rókagombatelep. Teleszedem a kalapom. A tömött hátizsák az újabb rakomány ellen erősen tiltakozik.

Múlik az idő, az árnyékok újra meghosszabbodtak, de most már kelet felé. Kiérek a patakparti nagy tisztásra, amelyen csak imitt-amott van egy-egy magányos tölgyfa. A patak túlsó oldaláról felém integet a megszürkült vadászháztető mélybarna tornáca. A tető két bütüje alól szürkéskéken óvakodik a füst a szabadba, mert hát a háznak kéménye nincs. Miért is lenne, amikor a padláson telente a vadászház őre disznajának sonkái, kolbászai füstölődnek, s talán nem is mind hizlalt disznók származékai. Senki nem kívánhatja el, hogy a vadonban élő ember csak a maga erejére hagyatkozzék, s ne fogadná el azt, amit az erdő szívesen nyújt neki, s aminek vadjait télen egyébként is ő dédelgeti. A ház bütüi alól kiszivárgó füst vendégeket jelent, méghozzá tekintélyeseket. Dobog a bakancsom a híd deszkáin, elmegyek a vadkörtefa mellett, amely alatt nyaranta a vadászház őre szokott aludni szemére húzott zsíros, csámpás kalappal. Délelőttönként, ha már nem harapott a pisztráng, mi is behúzódtunk a tornác árnyékába, lesni az őzeket, ott szoktak kiváltani a tarvágás farakásai mellett. A látcső oly közelbe varázsolta őket, hogy még a fekete, fénylő orrukat is tisztán látni lehetett. Ha riasztott a bak, olyankor biztosan tudtuk, hogy a vadászház őrének felesége „ugrott” ki a konyhából, s valamelyik fiát kiáltotta, hogy hozzon fát, gombát, vizet vagy halat. Mert van itt a patakban elég hal, apróbbak, nagyobbak, petényi márna, pénzespér, balin, pisztráng. A nagyobbik fiú feltűrt nadrágszárral s nagy locsogások közepette gázolt bele a patakba, s csak úgy puszta kézzel kutatott a gyökerek között, de finoman ám, mint a bársony, a vízfolyás mentében, s a hal meg sem iramodik a simogatás elől. De hát ez így van rendjén, csak azt a nagy pisztrángot ne fogja meg, amelyet már három éve ismerünk, s miatta elkerüljük még a patak környékét is itt a vadászház mellett, nehogy horogra akadjon. Számtalanszor megfigyeltük a rablását, szinte jó ismerjük, s a jövőbeni pisztrángivadékok ígérete.

Amint belépek a vadászház szobájába, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Négyen vannak az újonnan jöttek, ismerősök és valóban tekintélyesek, sőt… Nagyon jókedvűek, talán éppen az üvegek miatt, amelyeket már kiürítettek. Majd leszednek a lábamról örömükben és reménységükben, hogy biztosan hoztam valamit. Kicsomagolom a nagy testű pisztrángot, melléürítem a tálnyi rókagombát. Az asszony, aki a hangra előkerül, kötényébe rakja a zsákmányt, ismerőseim pedig elmélyednek a tele üvegek s a visszaemlékezések mámorába.

Fáradt vagyok, kimegyek a patak hídjára, nézelődni. Megállok a hídon, ami új, éppen csak hogy egy éve verhették a pataknak ezen a szakaszán. Szép munka, látszik, hogy hozzáértő emberek faragták, akiknek mindennapi kenyerük a fa megmunkálása. Eresztékei úgy vannak összedolgozva, hogy még ékeket sem kellett a csapokba verni sehol, s látszik az ütlegeléseken is, hogy igen passzentos minden darabkája. Ez a híd nem fog nyikorogni a szekerek terhe alatt, sem meglötyögösődni, az már szent igaz! Egyébként a híd csak akkora, amekkorának. lennie kell, araszával átmarkolja a két part közötti távolságot, semmi- vel sem nagyobb. A hídfejeknél jól megerősítették a partokat deréknyi vastag vörösfenyő törzsekkel, amelyeknek koronáját kovácsoltvas karikák ölelik körül. Nem is nyílt szét egyiknek sem a feje. A döngölőkos csak a kihegyezett, vasalt végeket kényszerítette lejő mélyen a sziklás talajba.

Állok a hídon, rákönyökölök a karfájára, nézem a vizet. Ha sokáig bámulom, az az érzésem támad, hogy utazom és éppen hajón, mert csak az jöhet számításba a vízen, s halad felfele a hajó. Rohan a víz, ki tudja, honnan, kristálytisztán, s oly hidegen, mint a havasok jege. A patak csobogásából kihallatszik néha egy hangosabb szó a vadászház felől, éppen mintha valakik között nézeteltérés támadt volna. Pedig csak Ödi bácsi mulat a maga szerény, de konok módján, s valami bujdosásról szóló nótát énekel, Felhőtlen az ég, majdnem nappali világossággal fénylik a hold. Az augusztus végi késő estében szél borzolja meg a fák leveleit, a patak csendesebb folyású részein a víz felszínét. Hűvös lett. Hajnalonként itt már néha dér telepszik meg a mélyedésekben, ha csillagosak és szélmentesek az éjszakák. A fák levelei megszínesednek sárgára, barnára, vörösre, csodaszépre. A nappal melegét mintha kalappal takarta volna le az est hűvöse, pillanatok alatt tűnt el.

Megborzongok, elindulok a vadászház felé, bent áll a bál, ahogy mondani szokás, teljes a jókedv, s látom Ödi bácsin is az ital hatását, szemel kissé kancsalul összenéznek. Amint belépek az ajtón, az istállólámpa fénye rám vetődik, s megáll rajtam az Ödi bácsi szeme. Megijedek. Beleesem a bujdosás hangulatába, gondolom, s most már nem lesz szabadulás, végtére is a főnököm!
– Pisztrángot szeretnék vacsorázni is, légy szíves, fogj egyet nekem!
– Parancsodra – válaszolom. Nem merek ellentmondani, ilyenkor erőszakos. Csak a szemem villan egyet ellenségesen, s már fordulok is egy kis reménységgel a szívemben, hogy nem kényszerülök bent maradni vele. Megyek az ajtó felé, barátom mellém sodródik, s fülembe súgja: A horgászbot a sarokban van, egy rövidke ideig elüldögélsz odakint, az öreget megkínáljuk mindenféle jóval, s közben talán megfeledkezik a pisztrángról.
Kimegyek a hídra, ami most már a hold kiteljesedett fényében áll, nézem a ragyogó vizet. A horgászbotról lebontom a zsinórt, a horgon megaszalódott kis hal csali éktelenkedik. Kioldom a dobféket, a kis halat messze dobom a folyás mentébe, s engedem is, hogy vigye a víz. Amikor már a nagy fák sötétje alá kerül, kezdem visszahúzni. Csupán szórakozásból, semmi reményem sem lehet, hogy ezen a helyen, amit a gyermekek naponként háborítanak, s éppen éjszaka, pisztrángot fogjak. Amikor a kis hal a gübü mély vize fölé ér, erős ütést érzek, majdnem kicsúszik a markomból a bot, a zsinór megfeszül, a vízből kivágódik egy hatalmas test, rángatózik a holdfényben, majd nagy loccsanással visszazuhan. Az izgalomtól vágtába kezd a szívem, talán csak nem a nagy pisztráng, a féltett kedvencünk? De miért is lenne éppen az, amikor hatalmas balin is lehet. Féken tartom, bárhogyan is igyekszik a parti gyökerek közé, s egyre közelebb csévélem a hídlábakhoz. Pár perc múlva már alig védekezik. Megpróbálom kiemelni a vízből, a ragasztott tonkinnád karikába hajlik, félek, eltörik. Lefele fordítom a bot hegyét, elkapom a zsinórt, s emelem araszról araszra közelebb a híd karfájához. Átemelem rajta, s kezembe veszem a pisztrángóriást.

– Visszadobom határozom el, s igyekszem gyorsan kiakasztani szájából a horgot. Hát ez szépen sikeredett – szólal meg a hátam mögött a vadászház őrének fia -‚ ennek örvendezni fognak odabent!
A nem várt hangtól összerezzenek. Nincs mentség, ha véletlenül elszólja magát ez a gyerek, oda a szavahihetőségem, az öreg soha nem bocsátja meg, hogy megtévesztettem. Arcomhoz emelem a halat, mint egy ritka virágot, s csendesen suttogom, mintha hallaná: Bocsáss meg nekem, emberi gyarlóság miatt pusztítlak el.
Elindulok a vadászház felé. Belépek az ajtón, ahonnan alig öt perce távoztam el, a szemek rám merednek és az óriás pisztrángra. Magamban szégyenkezve az asztalhoz lépek, s csak ennyit szólok:
– Meghoztam, jó étvágyat!
A pisztrángot az asztalra teszem, farkával párszor még ráver az asztalterítőre, mintha búcsút intene nekem. Az ismerőseim az asztal köré sereglenek, s bámulják ezt a gyönyörű, elszálló életet. Megfordulok, s megyek az ajtó sötét foltja felé. A barátom mellém lép, megszorítja bal karomat, s kérdően rám néz. Joga van, hiszen a pisztrángóriás a kettőnk titka volt. Megállok egy pillanatra, s üres szemekkel nézek az ajtón túli éjszakába. Sietős léptekkel megyek el a vadkörtefa mellett, fel a hídra, rákönyökölök a karfájára és nézem a holdfényben fodrozó hullámokat, amelyek valahonnan messziről jönnek az ismeretlenből, a fenyő- és borókaillatú hegycsúcsok sziklái közül, és eltűnnek Újra valahol messze-messze, az ismeretlenben. Éppen úgy, mint mi, emberek.
Ács Sándor írása