A „Szedetlen” – Berta László

A „Szedetlen” – Berta László
Valódi vadvízország közepén, haldokló bokrokkal határolt focipályányi víztükör, egykori tőzegbánya tavak rendszerében. A vízszint emelkedése miatt hatalmas, összefüggő labirintus keletkezett. Az elöntött berek fái és bokrai eszményi haltartó helyekké váltak. Csak horgász legyen a csónak-ülőkéjén, aki 3-4 méter mélyről, a rekettyés ágszövevényei közül kibányászik egy 8-10 kilós pontyot, vagy 4-5 kilós csukát. Mert van belőlük szépen, bár az utóbbiak meg. fogyatkoztak a különböző tilalmi intézkedések ellenére is.

Tehát a furcsa név ennek a horgászparadicsomnak egyik rejtett, nagyjából téglalap alakú zugát jelöli. Két “bejárata” is van, kanyargós csatornák. Az északi oldal keleti sarka a “főbejárat”, a nyugati a “melléklépcső, vagy “kiskapu”. Kijárata a délnyugati szöglet, lassan sekélyesedő, hínáros víz. Itt egy fákra épített régi magasles maradványa nézegeti szomorú tükörképét. Kissé távolabb fehérre kopaszodott berekfa csontváz-karjai nyúlnak ki a tóból. A két bejárat között félkör alakú nagyobb bokor, tavasszal még szépen kizöldellnek a levelei. Ez a „Bokor”. Ennyit a helyszínrajzról. Következzenek az események.

Október 20.
Eredménytelenül átpergetett délelőtt van mögöttünk. Barátom és jeles horgásztársam, László, aki csónaktulajdonos, “pontyprofesszor” és vízi idegenvezető is egyszemélyben, fogott ugyan egy méretes csukácskát, de én csak két “retúrt” engedhettem vissza. Meglehetősen kedvetlenül dobálgatok, próbálom a bokrok alatt leselkedőket kapásra ingerelni, de nem kell nekik a pléhkanál. Délelőtt 11 óra is elmúlt. A nap magasan jár és már elkergette a reggeli párákat Az igazi csukázó időnek vége. Laci látja elkeseredésemet:
– Gyere, elviszlek a „szedetlenbe” !
– Hová? – Oda, ahol még nem jártál. Igaz, mások sem! Ha ott sem lesz éhes csuka, hát sehol!

A bokrok útvesztőjében kanyarogva evezünk. A később “főbejáratnak” nevezett víziösvényen első dobásomra kivág rejtekhelyéről egy talán 35 centis apróság, kíséri kicsit a villantót, azután a csónaktól három méternyire otthagyja. Kiflibe görbült testtel áll egy pillanatig, arasznyira a felszín alatt, majd megfordul és undorral elúszik. A következő dobással a madarak és fák napját ünnepelem. Nagy keservesen leszedjük a zsinórt meg a villantót az ágakról. (Sárgaréz színű, fűzlevél alakú körforgót használunk, amolyan “Aglia Long” utánzatot, piros bojttal házilag javított kiadásban.) Fütyülő szárnyakkal egy pár tőkéskacsa húz el felettünk, a legjobb sörétlövésnyire. A tó természetvédelmi terület, rengeteg a madár, vonulók és itt fészkelők is vannak. Tavaszonként néha átutazó Nagykócsagok is megpihennek.

A récék elrepülnek és mi visszatérünk az égből a vízre. Lassan beevezünk a tükör közepére. Innen minden tartást, feltételezett csukarejtekhelyet el lehet érni egy jő dobással. Szemben vagyunk a nagy, félgomba alakú Bokorral.
– Oda kellene Iendíteni az ágak alá – gondolom, de a végrehajtás elsőre nem tökéletes. Az elakadástól félve túl rövidet dobok. Laci közben tőlem balra dolgozik, de nincs rávágása. Nekem viszont van még egy dobásom. Szinte az ágak között húzom a pergő kanalat, amikor egy zöldessárga árnyék ront elő, elkapja és azonnal fordul vele balra. Reflexszerűen bevágok, erős húzást érzek.
– Nem is kicsi – mondom Lacinak, aki már feszülten figyel.
Van mit! Gyönyörű parabola-ívben görbül a 225-ős Airway, a 30-as Turbo hasítja a vizet és meg-megszólal a Cardinal finom fékje. Ahol a csónakunk áll, illetve most már forog, lehet vagy másfél-kétméteres víz, de ebből legalább egy méter hínár. A csuka nagy ívben megkerüli a ladikot és bekanyarít egy kisebb kazalra való zöldséget a zsinórral. Megvillan újra a teste, most látom, hogy mekkora! Csak az a baj, hogy a zsinór szinte megtörik a hínármezőben, a csuka az
ördög tudja hol van, de nem ott, ahol a vízbe bólintó botvég mutatja.
– Jaj, elment!
– Nem, még megvan! – vigasztal barátom.
Igaza van, mert ahogy kicsit meghúzom, vinnyog egyet a fék, fordul a csónak orra, de visszafordul a hal is a túloldali bozóttól. Laci
kezében a formája után “fagylaltkanáInak” becézett jókora merítő. A Csuka elúszna a csónakkal párhuzamosan, de Laci hihetetlen nyugalommal elébe kanalaz és egy boglyányi hínárba csomagolva egyet. len elegáns lendülettel a csónakba emeli.
– Csak ne tudnál ennyire horgászni! – vigyorog rám meghatározhatatlan színű sapkájának ellenzője alól.

Akkorát fújunk mindketten, hogy a ladik is megbillen. Szép példány, majd háromnegyed méter hosszú, a rugós mérlegen üti a négy kilót. Mint egy macskának, akkora fogai vannak. Megszúrom, hogy ne csapkodjon, nemsokára Úgyis megyünk haza.
– Na látod, hova hoztalak! Mondtam, hogy ez még “Szedetlen” hely! – veregeti meg barátom a hátamat.
Ezt a szép halat valóban neki köszönhetem. Egy hete ugyanitt akasztott egy óriási, az enyémnél jóval nagyobb csukát, a könnyű kis alumíniumhajót pörgette, vontatta ide-oda, nem tudott egyedül mit kezdeni vele, így azután a hal szakított és elment.
– Ha te itt vagy akkor, biztosan megvan az is – mondja.
– Hiába, horgászni tudni kell – válaszolom, de ne búsulj, visszaadom még neked ezt a meregetést, meglátod!
Erre ugyan várni kellett még vagy két évet. Közben több kisebb-nagyobb csukát adott a “Szedetlen” – menthetetlenül ráragadt a név a kis öbölre – pedig már nemcsak mi “szedegettünk” benne.

Október 27.
Ködös, hűvös, ideális csukázó hajnal. A “kiskapun” csurgunk
a “Szedetlenbe”, óvatosan. Még a kapu előtt elkapok egy jó kilósat.
A Bokor üres. A világos égerfacsonk elé pöccintek, a kijárati csatornába. Alig fordítok kettőt az orsón, amikor rugalmasan elakadok.
– Na megérkeztem a nagyfára – morgom, de a “fa” közben elindul. Húz erősen jobbra, bemenne a sekély füves-ágas akadóba, de nem engedem. A kis Airway nagybácsikáját használom ma, 2,70 méteres, 100 g-os dobótömegű acélos pálcát, 2650-es Silstar orsóval, 35-ös Magic Flex zsinórra, 12 kilós fonott acélelőkével. Ezzel már lehet egy kicsit gorombáskodni a nehéz terepen, meg is teszem.
– Ne erőltesd – figyelmeztet ijedten a barátom, amikor látja, hogy igencsak görbe a kemény bot és a fék is hangoskodik.
– Ha jól akadt, nem lehet baj, ez a szerelés bírja – pumpálok még két-három erőteljeset, és az utolsó pillanatban sikerül is egy közeli bokortól eltérítenem a halat. Jókora csuka, először a tekintélyes pocakja miatt négyesnek becsülöm, de csak három és felesnek bizonyul, miután Laci kikanalazza. Azért, jó hal ám! (A “zsigerelésnél” egy kb. 30 centiméteres, alig emésztett fajtestvérét találtam a gyomrában, meg három kisebb keszeget.) Fogok még egy méretest, Laci is, és vége a mai pergetésnek.

November 6.
Eljött László nagy napja is, végre visszaadhattam a kölcsönt, de hogyan! Alig eszik a csuka, tehát: irány a “Szedetlen”! A “melléklépcsőről” Laci dob egyet a Bokor felé. A csónaktól négy-öt méternyire 4 rávágás, lavórnyi burványban fordul le a hal a villantóról. Keresgéljük még néhány dobással, de nem jön vissza. Evezünk tovább, vallatjuk a legjobb helyeket, de csak az apraja jelentkezik, az is ímmel-ámmal. Így aztán visszalapátolunk sikereink és reményeink színterére. Hideg, csípős az idő, a nap nem süt ki egy percre sem, aki éppen nem evez, az bizony fázik. Kitekerem a termosz kupakját és megkérdem barátomat, inna-e egy kis forró teát.
– Köszönöm, nem vagyok beteg – hangzik az udvarias válasz, és elegánsan átrepíti villantóját a vállam felett, pontosan a Bokor elé. A felkapókar átkattintásának pillanatában óriási loccsanás.
– Megvan! – kiáltom.
– Nem, sajnos nincs. Lemaradt, a fene egye meg! – mondja, majd kicsévéli a műcsalit és azonnal, hajszálpontosan dobja vissza a rablás még el sem ült hullámai közé.
– Most van meg! – rikkantja izgatottan. A merev csőbot erősen hajlik, a csónak a rántástól megbillen, elfordul, a tea kiborul, a hal meg száguld jobbra, mint egy torpedó.
Mostantól kezdve érdemes lett volna filmre venni minket. Persze hangosfilmre. Laci áll a csónakban, ami viszont forog, mint ama bizonyos stanicii, a hal átrohan alattunk, a botot barátom válla felett hátrarántja, szinte kicsavarja a kezéből, majdnem beleesik a tóba, alig tudja tartani a halat, a nagy Quick fékje sivít! A csuka a csónak alatti mélyrepülést még kétszer bemutatja, szerencsére mindig sikerül úgy fordulni, hogy a zsinór nem sérül meg. Nem nagyon válogatott, alkalmi kifejezéseket mormolunk és piruettezünk a csónakkal, Csak a “leszúrt Rittberger” hiányzik. Szóval mozgalmas látvány lehetünk. De fárad már a koma is, jön közelebb, meglátjuk, akkora mint egy hasábfa! Oldalára fordul, erre veszem a “fagylaltkanalat” és a feje felől szabályosan akarom kimeríteni. Ekkor utolsó erejével karikát Csinál magából, majd kinyújtózkodik és kiugrik a szákból! – Ha én ezt elügyetlenkedem, nem merek Laci előtt megállni, hiszen nekem „adósságaim” vannak – villan át rajtam. Kesztyűs balkezemmel gyorsan benyúlok a finom, hideg vízbe, három ujjal a kopoltyú mögé alulról, és a csónakba billentem a zsákmányt.
– Na, itt a halad! – leplezem idegességemet.
Azután barátomra nézek és komolyan megijedek. Az arca
szürke, verítékes, pupillái tágak, a levegőt zihálva szedi, ahogy
leroskad az ülésre. Jaj, csak rosszul ne legyen!

Szerencsére a tünetek hamar elmúlnak és átadják a helyüket
a nagy örömnek.
– Most aztán tényleg jól megszedtük magunkat! – sóhajtom. A szép hal pár gramm híján 6 kiló.
– Legközelebb megint én jövök, de 6 kiló alatt nem csuka a
csuka! – fogadkozom. A nagy hal azonban még várat magára.

Az írás a szerző engedélyével jelent meg a horgaszat.hu oldalon.