A nagy harcsám története
Az előzmények több évre is visszanyúlnak. A történet a Rapalával való megismerkedésemmel kezdődött, amely a pergetéssel való örök szerelemmel végződött, s ez a mai napig is tart. A fogás színhelye a Deseda egresi ágnak nevezett része. Itt egy valóságos erdő húzódott a Víz alatt a beledöntött fákból, remek tanyát nyújtva a termetes fogasoknak, harcsáknak. Sajnos, ezt nem tudták más elvetemült pontyhorgászok elnézni, és a kétszeri vízleeresztéskor – melyre Keszei főtitkár „elvtársunk” érdekvédelmének jóvoltából került sor – nagyrészt kihordták a partra, ezzel megszüntették a jó tartást, melyről pedig egypár szép pontynagyapót is átsegítettem az örök horgászvizekre. Tehát ezen a színtéren pergettem rendszeresen, és fogtam a Szép fogásokat, kisebb harcsákat olyan 15 kg-ig. Zsinórom 0,35-ös vastagságú volt vagy két éven át, és emiatt is sokszor szabadult meg tőlem egy-egy gyönyörű harcsa. Sokszor a rossz akadás is közrejátszott ebben, mint például az alábbi esetben is.
1988. július 3-án délben, tűző napsugár mellett, enyhén fodrozódó vízben pergettem a fent leírt helyen. Nem akart jönni semmi, váltogattam a Rapalákat. Epp a CD7-11- P-nél tartottam, amikor szinte együtt éltem a wobblerrel, és két fa közötti 1,5 méteres résen áthúzva éreztem, most rá kell hogy vágjon valami. Abban a pillanatban meg is történt. Felkészülten ért az erős ütés, így jó ütemben tudtam bevágni. Rögtön egy 80 méteres kirohanás következett, amely után kiakadhatott a horog, mert megszűnt az elemi erejű húzás. Sokszor pedig 5-10 perc küzdelem után bement a halam a fák közé és simán szakított. Ezután elhatároztam, hogy 0,40-es zsinórral fogok pergetni.
1989. június 3. Ma felszabadították a pontyfogást, ez azt jelenti, hogy a május 1. óta háborítatlan egresi ágban meg lehetett kezdeni a horgászatot. A 3 m-es Shakespeare Alpha botom DAM-QUICK CSI-50-e orsóval, és vadonatúj 0,40-es MAGIC-FLEX zsinórral felszerelve várta a bevetést. Újságíróverseny volt délig, és addig kérték, hogy azon a részen ne horgásszunk. Én türelemmel voltam, és már fél tíz felé lementem nézelődni, beszélgetni a versenyzőkkel. Közben az ellenőrökkel is szót váltottam. Ok ajánlották. hogy a túloldalon elevezve a versenyt nem zavarom, Így nyugodtan húzhatok a helyemre, mely kb. 400 m-re volt onnét. Örömmel közöltem ezt Robival is, megemlítve neki, most aztán a desedai fogasok, harcsák öregjeivel fogok találkozni. Ahogy a helyemre értem, lesúlyoztam a szokásom szerint egy súllyal. Mindig a CD7- 9-S típusú Rapalával szoktam kezdeni. Olyan 25 m-es dobással indítottam az ágak legsűrűbbje felett. Öt méter vontatás után hatalmas rávágás. Megállt a kezemben a bot. Bevágtam és a jól beállított fék már adta is a zsinórt. A hal egy 80-90 m-es sprintet vágott le a jobb part felé. Tudtam, hogy ez csak harcsa lehet, és nem is kicsi. Amikor a bevágás után elindult, ökölnyi buboréksor tört a vízre, és nem is egy, mert a társa (gondolom, a párja) balra elindulva szintén húzott egy buboréksort. Félkézzel felvettem a súlyt, és hagytam magam a fáktól 50 méterre elvontatni. Ott nagy nehezen lesúlyoztam (összegubancolódott a kötél), és elkezdtem a fárasztást. Rövid idő múlva felhoztam. Láttam, gyönyörű példány. A wobbler a bal szája sarkába akadt. Újabb 5 perc küzdelem után Újból sikerült felhozni, de meglepetésemre a farka jött a víz fölé, és abba volt akadva mindkét hármas horog. Rögtön meghűlt az ereimben a vér. A hal talán megérezte a megingásomat, elindult a bal part felé. Átment a fák felett és a középen húzódó padka felett, ahol kb. 80 cm-es víz van csak. Azonnal utána indultam. Természetesen a hlal húzattam magam. A padka túloldalán eszembe jutott, hogy egyedül nem tudom kivenni, mivel a farkába akadt horog miatt nem tudok a szájába nyúlni. Vágóhorog, szokás szerint nem volt velem.
Elhatároztam, kimegyek a partra. Félkézzel gyorsan levetkőztem, majd a vízbe ugorva követtem a part felé úszó halat. Ahol nem ért le a lábam, ott úszva húzattam magam a hallal. A botot magasra kitartottam a vízből, nehogy az orsó vizet érve más paraméterekkel dolgozzon. Kb. 3-4 perc alatt ki is értem, közben arra is ügyeltem, hogy a zsinór mindig feszes legyen. A parton már nagyszámú nézőközönség gyúlt össze, vágóhorgokkal felszerelve. A Cseh Jani bácsiét már gyakorlatból ismertem, tőle kértem el, amikor közel hozta a halat. A botot a Jani bácsira bíztam és belevágtam a vágóhorgot a hal farkába. A hal meg engem vágott bele a vízbe… Meglepetésemben elengedtem a gaff nyelét, így a hal újból kirohant vagy 50-60 méterre. A vízben állva újból visszahoztam, a vágóhorog már nem volt benne. Új próbálkozás egy másikkal, ez kiegyenesedett, a hal újból kirohant, de már csak 30 méterre. Újból kísérletezem, nem megy. Közben arra gondoltam, öngyilkos leszek, ha ez a halam is elmegy. Szerencsémre egy borsodi versenyző beugrott mellém a vízbe, és közös erővel valahogy kimertük a halat a partra. A parton már egy horog sem volt benne. Végre egyszer azért sikerült nekem is. Őkelme szürke volt és sáros, csendesen tátogott. Jómagam ugyanúgy néztem ki mellette, csak én hangosan kapkodtam a levegő után. Nem tudom, melyikünk lehetett a fáradtabb. Mindenesetre én túléltem a dolgot.
Sajnos, a Cseh Jani bácsit szegényt idén elvitte a szíve örökre a horgászvizekről. Hiányzik nekünk, érdekes színfoltja volt a vízpartnak. Visszakanyarodom a küzdelemhez: 30-35 percig tartott, és annyira mozgalmas volt, hogy nekem nem jutott idő (de az eszembe se jutott) elkeresztelni a halat, mint másoknak, kiknek abban a pár órában, amíg fárasztottak, erre is futotta az idejükből. Az újságírók persze fotóztak rendesen, még a Danubius rádió is bemondta állítólag a nagy fogást. 50-60 kg-ra saccoltuk, 51,5 kg-ot nyomott a mázsáláskor.
Fülöp József írása