A nádasban
Hajnalodik… Friss szellő jár a hegyek közül a Velencei-tó fölé. Vizére fátyolszerű pára ereszkedik. Alig látni a zöld nádrengeteget, inkább csak hangját hallani: szaporán sóhajtozik, mintha a korai ébredést panaszolná. A Víz mozdulatlanul pihen medrében. Sima felületét csak gyengén rebbenti meg a hajnali szellő szelíd érintése. A nádasok világa még csendes. Lakói várják a napot, a természet nagy rendezőjét. Várják a fényt, a meleget, mely kicsalja a víg madárhangot és mozgalmas életre serkenti a nádasok apraját-nagyját.
Széles ladikom lomhán, kényelmesen túrja magát előre a hangtalan világban és nesztelenül halad a nádasok felé. A hajnal lassan távozni készül s a vizet borító pára is felszakad; egyre tisztábban bontakoznak ki a nádasok körvonalai. A nap sugarai már ott táncolnak a fénylő vízen, melynek nagy nyugalmát talán egyedül én zavarom meg. Mintha ladikom is érezné e békés világ fenséges áhítatát, szokatlan csendben úszik be a nád elé vert két cövek közé s ott mozdulatlanul megáll.
Nem zavarja meg sem a vizet, sem a nádast. Még az óvatos pontyok is gyanútlanul falatoznak tovább az esti etetés helyén. Oda kerül a horgom, rajta idei kukorica. Szép, nagy szem biggyeszkedik a horog hegyén. De jó időbe telik, míg az egyik ponty rákap. Az is apróság, alig több félkilónál. Boldogan úszik tova, amikor vissza- engedem a vízbe.
Úsztatóm ezután teljesen mozdulatlanul pihen, még a keszegek szokásos játéka is elmarad. Valósággal élettelennek tűnik a víz. A pontyok bizonyára szétrebbentek, mert semmi sem árulja el jelenlétüket. Majd lassan ismét megélénkül az etetés helye. Hol itt, hol ott rezzen meg a nád: jelzi a pontyokat. Rövidesen egy horogra akadt másfél kilós vadponty veri nagy erővel a nádas szélét. Merítőszákom már messziről beemeli a ladikba.
Azután jó ideig semmi dolga nem akad horgomnak; kedvemre gyönyörködhetem a tó vadregényes vizének szépségében. A pontyok úgy látszik más víztájra menekültek, ezért hát felszedem sátorfámat s tovább evezek a nád mellett, a pontyok tanyáit kutatva.
Járom a vizet szüntelenül és sorra felkeresem a régi, jól ismert horgászhelyeket, de elmúlik egyik Óra a másik után a nélkül, hogy zsákmányomat szaporítani tudnám. Egy kis öböl mellett visz el az utam. Közepén egy csomó nádszál ágaskodik ki a vízből. Az egyikről nádi- rigó tekint kíváncsian felém. Majd hirtelen elfordul s gyors lendülettel tovább száll, hogy amott ismét kikössön egy karcsú nádszálon. Régi, kedves ismerős, tekintetemmel végigkísérem az útját.
Ő hasonlóan cselekszik, felém Figyel, s mintha csak kérdezné: mit akarsz itt az én birodalmamban? Ahogy elnézem biztos mozdulatait az imbolygó nádszálon, jobbra tőlem, alig egy méternyire élénk haljárást jelez a nádas. Eszre sem vettem volna, ha nem figyelem a madár útját.
Ő volt a pontyok árulója. Lerögzítem a ladikot s bevetem horgomat a nád mellé. Félmarék kukoricával iparkodom jókedvre hangolni a víz lakóit. De még csak hozzá sem nyúlnak a csalihoz. Kiveszem a horgot s egy kissé balra ismét bevetem. Ott hamarosan egy félkilós ponty alá csúsztatom merítőmet.
Talán félóra sem telik bele s máris Újabb három kerül horogra. Kicsinyek mind, a legnagyobbnak is kilón alul van a súlya. Könnyen kerültek hálómba, alig védekeztek. Békések már, sorsukba bele- törődve pihennek a hálóban. Az ötödik azonban feltűnő gyorsan átlátja a veszedelmes helyzetet s mielőtt megakadályozhatnám, nekiszaladt a nádnak. De éppen csak hogy elérte.
A zsinór gyorsan megfeszült, s a menekülő ponty kénytelen volt megállni. Nem tudta magát bevenni a sűrűbe, akármilyen fürge is volt. A nádnál valósággal megvadult. Erősen verte a nádszálakat, még a vízből is kivágta magát. Vadponty volt, a tó ősi vízi lakója.
Különösen nagyokat csapott farkúszójával, amikor a szákkal, ezzel a végzetes szerszámmal megközelítettem. Milyen kétségbeesetten küzdött, hogy megszabaduljon a szájába akadt horogtól. Már azt hittem, hogy sikerül a szákolás, amikor egy nagy szökellés után leszakadt a horogról és nyomtalanul eltűnt a nádas sűrűjében.
Kukoricát szórtam a vízbe, aztán odébbálltam az alaposan megzavart vízrészről.
A tó képe közben egészen megváltozott. Csónakázók lepték el a vizet s vitorlások húztak tova a gyenge szélben. A partról a fürdőzők víg zaja hallatszott. A nád mellett is mind élénkebb lett az élet, horgászok csónakjai tarkították a vizet; sokan bent a nád sűrűjében próbáltak szerencsét. Én tovább barangoltam a nádasok szélén s úgy kerestem a pontyok nyomait. Már magasan járt a nap, amikor hosszas sikertelen kutatás után visszafelé vettem utamat.
Ott eveztem el ismét ladikommal, ahol a nádirigó a pontyok helyét megmutatta. Kikötöttem, habár pontynak semmi nyoma nem volt. Amikor befejeztem a horgászatot, mégis néggyel gazdagítottam zsákmányomat. Lehettek vagy egykilósok. Zsákmányomat a nádasok fürge kis lakójának, a nádirigónak köszönhettem.
Tisztelt látogatók, a fenti írást e-mailben küldték, de nem sikerült kiderítenem az írás szerzőjét, valószínűleg egy régi könyvből származhat. Amennyiben valakinek sikerül utánajárnia az író kilétének, kérem írja meg.
