A majdnem csoda
Na, Srácok, nem vagyok egy nagy író, de ezt ki kell írni. Budafoki, lakótelepi gyerek voltam, minden héten mentünk le a „telekre” , Szigetbecsére, a közvetlen vízparti bungallóba, Wartburggal. Kút volt, budi, se áram, se víz. Petroforon főzött Anyám, budi hátul, télen is lenn voltunk, hőszigetelés semmi, Manci néninek hívták a kályhát, este bedurrantottuk, 40 fok, hajnalban meg lehetett fagyni. Ettünk kinn, közben a stégen a botok. Láttuk a kapást. Én úszózni szerettem, és csak azt is lehetett akkor, gyereknek. Aztán Fater 16 éves koromban eladta a „telket”. Sors úgy hozta, elváltam, új Párom gyerekei Becsén laknak, sokat járunk arra.
Többször mentünk el a ház, illetve a telek előtt. Ház már nincs, másik van. És ma arra jártunk Fiammal. Kinn állt egy öreg Fiat. Megálltunk. És kijött egy néni. Meséltem, fényképet mutattam, behívott. Nosztalgia. Csónak is megvan még, satupad hátul, satu, amin vágtuk a tűzifát. És behívott a házba. Először adott egy bögrét, aztán mutatta a sparheltot, a régi gáztűzhelyt. És a plafonon…. két bambusz bot. Ezeket hívta Fater nehézfegyvernek . Éjjelre mentek be kishallal, ha rajta volt a süllő, recsegett az orosz tároló. És gyakran ettünk süllőt. És a néni, Judit, azt mondta, válasszam ki az egyiket. Engem illet. Most könnyekkel küzdök… Komolyan. Ahogy írom. És adta az orsót is. Szinte hihetetlen. Bocs, ha hosszú volt.
Berecz Ádám írása
