A kukoricacsősz esete – Vigh József
Justin Pali bácsi kukoricacsősz volt, a Tisza árterületéi őrizte a tengeri táblákat, amelyeknek földjét évről évre elragadták a parasztok a tavaszi áradás után megszelídült folyótól. Pali bácsi hivatalánál fogva a vízparton járt-kelt, ismerte a Tiszát, a halászokat, a horgászokat. Különösen az utóbbiakra fordított kellő figyelmet, mert már abban az időben is köztudomású volt, hogy a horgászok olykor-olykor törvénybeütköző jelleggel érdeklődtek a tejtől duzzadó, még alig barnuló bajszú tengeri csövek iránt. Hanem azért a barátkozásnak is megvolt az ideje-módja. Bizonyítja ezt az alábbi nevezetes harcsakaland, amit Pali bácsi szóról szóra úgy mondott el nekünk, ahogy most az utókor ítélete elé bocsátom.
A nagy kék ég alatt hárman kuporogtunk botjaink mögött, az omladozó part tövében: Kari, Miska, meg jómagam. Pali bácsi a part tetején ült, onnan lógatta a lábát, s pipázott. Kapás nem volt, de meleg, a jócskán. A kékeslila égboltról ömlött a fény, a hőség megszorult. A Tisza lankadtan nyújtózkodott, s hátunk mögött a sárgásbarna, omladékos partoldalon a tükröződő fény fehér szarkalábjai imbolyogtak.
Ez volt a színhely. S most úgy vélem, pereghet a cselekmény: a soha nem hallott harcsakaland Pali bácsi mindenképpen eredeti, zamatos és fordulatos előadásában.
– Az úgy vót – kezdte -‚ hogy eccő legénykoromba fönt jártam a Gyovai szigetné. Akkó is nagy meleg vót. Suttyó legíny vótam, untam a kapálást, hát lementem a sziget alá. Nagy horgom vót, meg majd kötélnyi zsinór. Behajítottam a forgóba, a karvastagságú nyelet meg jó alaposan beszúrtam a partba. No, mondtam, viheted, ha köll! Lópióca vót a horgon, súlynak meg egy tégladarab. Nézem, nézem, már indúnék a kapáláshó, amikó lecsapódik a nyél, mint a rossznyavaja. Hínnye, a vakapád, velem ne bolondozz, tán csak nem öregharcsa! Megkapom a nyelet, húzom, ű meg húzza befelé. Nézem, nézem, de nem mozdul az istennek se! Tán csak nem bornyút fogtam! Erőköttem én, kiütött rajtam a víz. Mondok, pihennyünk komám, mer így nem jó lesz. Leűtem a partra, hogy kiszuszogjam magam.
– Hát a hal? – vetette közbe Miska.
– A hal? Ammeg csak állt, állt az örvínybe. Így vótunk vagy félórát, akkó meguntam a cicázást. Gyüssz-é kifelé? Vállamra vettem a nyelet, oszt megindútam főfelé a parton. Úgy húztam, mint a hajót. Hát csak nem akart gyünni a tetvese! Elkapott az indulat, csak nem fog ki rajtam! Hát akkó meghunnyászkodott valamicskét, oszt kidugta a fejit az örvínybű.
– Csakugyan? – álmélkodott Miska.
Csak félve mertünk egymásra nézni a nagy história folyamán.
Az öreg meggyőződéssel folytatta.
– Ki az. Muszáj vót neki. Szorongattam erősen.
– Már mint a zsinórt – kotyogott bele Miska újra.
– Azt hát, a kötelet. Nem bírt velem, pedig fenekedett, mint a csikó. De hiába rázta a fejit, meg tátogott kegyetlenű, én csak húztam nagy méregge.
Hát eccő csak kifekszik a homokra. Ne bolond, ne! Tán napfürdő kéne? Akár csak a szégyentelen városi fehérnép, hentereg a homokon. Közbe még pislogott is a gonosz szemive… (Kari, aki még sohasem látott pislogó harcsát, hirtelen elfordult, és lehajolt a nyelek fölé.) Nézem, nézem, Ott hancúrozik a bestye, nem gyün tovább. No, mondok, úgyis jó, akkó pihenhetünk. Az enyim vagy má, hiába disznókocc. Nagyfene jószág vót, nagyobb még tűlem is. De én nem bántam!
– Neeem?
(Ez ismét Miska volt, az arca erősen vörösödött.)
– Nem hát. Odamentem hozzá, mondok térj jobb belátásra, mer megkeserülöd a magyarok istenit! De csak ficánkol, kelleti magát, akár valami szajha. Akkó oszt nekiugrottam! Hát úgy rámcsapott, maj bennem szakadt a szusz! De ahogy levegőhő kaptam, átfogtam a két kezemmel. Megájj, pokorravaló, maj megmutatom, ki az erősebb! Hát nem elkezd velem henteregni a dög? Ecerre úgy beletekergetett a kötélbe, hogy nem vőt se kijutásom, se maradásom. Csak a mejjem ne nyomta vóna. meg a karom! De egybe vótunk, oszt sehogy se bírtam kikászálódni.
No, mondom, Justin Pál, derék legíny vótá, de ez most levisz az örvíny fenekire. Pap nékül halsz meg? Biz’isten, még Borcsa is eszembe jutott, a mostani feleségem. Erre csak veti magát az állat, oszt rámfekszik. Hínnye, ilyet még a világ se látott, milyen szégyenbe estem, bajuszos koromba!
– Hát elnyomott vóna a dög, ha nem gyün arra egy kondás.
– Szólok neki nagy nyöszörögve, hogy gyüjjön kend a Krisztusát, nem láttya, hogy mit tesz velem a harcsa!
– Hát aszongya, látni látom, de ha kentek összeházasodtak. hát visejék el egymást, ahogy tuggyák. No, mondok, ez köllött neked, Pál, hogy gatyás létire ez is ilyen kerge jószág tegyen. Aszongya, má pedig, amit az ég összekötött, ű azt nem válassza szét, merthogy nincs magátú az a furcsaság, amit saját szemive lát. Vagyhogy káprádzik előtte a világ. No, mondok káprádzik a kend esze, hát nem láttya, hogy kötélbe vagyunk csavarodva! Nem gondótam, hogy ilyen emberre bízzák a kösségi csürhét! Erre oszt közelebb gyütt, de igen meg vót háborodva. Csak akkó gyütt magáhó, ahogy megismert. Elhujjantotta magát, hogy aszongya: te vagy az, Pali? Hát mé nem szólsz! Mondok, persze, hogy éti, nem is a csépai halottlátó ember.
Gyüjjék kend, oszt vegye le rúlam ezt a fenevadat! Megszánta hát nyomorúságom, de akkó meg ustorral kezdte verni a harcsát, oszt mindig engem ért a hegyesse. A nagy állat meg csak nehézkedett rajtam, hogy a szufla is kifelé kívánkozott belűlem. Mondok, térjen kend észhő, a mindenségit ennek a rongy világnak! Bicskát kapjon, oszt szabdalja a kötelet, ami összefog ezzel a szörnyűséggel. Ahogy oszt levágta, én meg főpattantam, a nagy dög csapkodva, hergelődve visszamászott a vízbe, utána úgy fültövön vágtam a kondást, hogy leborút.
– Miért, Pali bácsi? – kérdeztem őszintén meghökkenve a váratlan fordulaton.
– Hát hogy hírbe akart hozni a harcsával a kötélrevaló…
Kirobbant a visszafojtott nevetés. Kari meggörnyedve röhögött, Miska meg a térdeit csapkodta.
– Az ántiját neki! Ilyen még nem volt. Megérdemelte a pofont, még belegázolt volna a becsületébe!
– Hát, nem is szót az a dologrú senkinek – folytatta az Öreg komolyan.
– Máig is csak maguk tuggyák.
Miska hahotázott.
– Megígérjük, hogy mi is titokban tartjuk, Pali bácsi. Pedig óriási történet! De nem mondjuk el, nincs az a kincs a világon!
– No azér – mondta az öreg.
– Ámbátor régen vót… Azuta se vót érkezésem ilyen állathó.
Pöfékelt s ravaszdin, kajszára húzódott a szemöldöke. Valami mosolyféle is lebegett a szája körül. Mintha azt mondta volna: értjük egymást, jól mulattunk mindannyian, ne bolygassuk a dolog igazságát.
Hát nem is beszéltünk róla többet, csak éppen most, egyetlen – egyszer…
