A kicsi tó – Szász Imre
A kicsi tóról tulajdonképpen nem Is illendő írni. Egy (nemrég még) jómódú egyesület tava, alig fél-háromnegyed órányira Budapesttől. A kerítés kapuja csak a jogosultak előtt nyílik meg. (De ne gondoljuk, hogy ez a pártállam kivételezettjeinek menedéke volt: meglehet, annak a mintájára készült, annak a támogatása tartotta fenn, de Ilyen zártkörű klubok még a demokrácia őshazájában, Angliában sem ismeretlenek.) Benn: nyírott fű, tisztaság, rend, kellemes büfé, szállás azoknak, akik meghálni is itt akarnának, két nyájas Német juhász, akik vadul megugatnak minden, kerítésen kívüli gyanús forgalmat, de orrukkal böködve késztetik a horgászokat egy simogatásra. egy fülvakarásra.
Szóval, a kicsi tó, szigorúan véve természetellenes képződmény. Bőven halasították, nem ritka a hat-nyolc-tíz kilós ponty. – Halastó, mondhatná bárki. Az ember odamegy, belógatja a cuccot a csalival, jön az a behemót félig idomított ponty és máris lehet rendezni a halászlébulit. Mert hát az ember többnyire megfogja itt a maga halát. -Vagy nem fogja meg. És oly egyszerű a válasz rá, miért nem fogja meg. Mert nem eszik a ponty. Miért nem eszik? Mert ívik, mert tele van a víz természetes táplálékkal, mert déli front közeledik és a ponty közismerten frontérzékeny. (Én is frontérzékeny vagyok, de olyankor is eszem. Sajnos.)
Sokáig oly magabiztosan, szinte fölényesen jártam a kicsi tóra. Hiszen annyit tudok a pontyrói. Tudom. hogy a tavaszi hideg vízben inkább a valamicskével mélyebb vízen kell keresnem. Igaz, csapatostul többnyire az apraja jön, a másfél kiló körüli, de néha, bevágás után megszólal az orsó a bot egyenletesen meg-görbül és nem bólogat a vége, mint a kisebb pontyoknál. Az meg kiváltképp jó, ha északnyugati szél fúj, éppen neki annak a partnak, ahol horgászom, feltéve, ha nem fújt már napokon át: szél indultával a ponty gyakran fut a szél után, talán az ősi ösztön hajtja, ami a tengeri halakat is, hogy a felkavarodó iszapban táplálékot keressen. Később, a felmelegedő napsütötte, sekélyebb szélvizek a jók, kivált ivás előtt. Megesett már, hogy felcsalizott horgomat csak belelógattam a stégről a vízbe. míg a másik szereléket felcsalizom, ős máris elindult vele egy két kiló körüli ponty. Aztán jön egy időszak, a nagyobb melegek ideje, amikor messzire be kell dobni. Lehetőleg azzal az otromba etetőkosárral. Szóval okos vagyok és fölényes. És aztán egyszer csak kiderül, hogy ez a kicsi tó is: maga a természet. Még így, bőven népesítetten is, megmutatja, hogy nagyon keveset tudunk (vagy tudok) a pontyról. Aranyidő, olyan. mint múlt héten, amikor fogtam két ötkilóst. Most egész nap meg sem mozdul az úszó, a kapásjelző. a következő héten is betli. Aztán két szép ponty. Se front, se szélirány változás.
– Dög meleg, nincs egyetlen kapás sem. Dög meleg, már tíz órakor árnyékba húzódunk hölgy kibicemmel, nézzük a szikrázó tavat. Tehetjük, megfogtuk egy órán belül a két szép pontyot. Ilyenkor ébredek rá, hogy hiányos információk alapján analógiákban gondolkodom. Hogy máskor ugyanilyen körülmények között fogtam vagy nem fogtam. De nem tudom igazán. hogy ugyanolyanok-e a körülmények. Az időjárást, a vízhőmérsékletet, a légnyomást ismerem. De semmit sem tudok a víz rejtettebb, belső életéről. Tenyészteni, hizlalni, genetikailag befolyásolni tudjuk a pontyot, de az etológiájáról nagyon keveset tudunk. Akárcsak más haléról. Milyen zseni lehetett az, aki feltalálta a kuttyogtatást. De hogy jött rá? Hiszen még ma sem tudjuk pontosan, miért vág rá a harcsa a lóbogárra kuttyogtatás közben. És miért vág rá egyre ritkábban egy agyon kuttyogtatott vízen. Biz’ isten, nem azért, mert korábban már megbökte a horog az alatt a csattogó valami alatt. Hisz a zömét nem bökte meg.
Még ez a kis mesterséges halparadicsom is alázatra tanít. Az úszó órák óta mozdulatlanul áll a vízben. Aztán egyszer csak kicsit felemelkedik, kicsit lemerül. Éppen csak fél centit. Kisvártatva újra és újra. Várok, nem viszi el a hal. Aztán megszűnik a mozgás. Kicsévélem: az egyik konzerv kukorica vagy mind a kettő hiányzik. Alig dobom be, újra kezdődik a játék. A végeredmény ugyanaz. A következő alkalommal a második mozdulásra bevágok. Semmi. A két kukorica szilárdan ül a horgon.
– Rák? Az szokott így bosszantani. De a tóban állítólag nincs rák. Más vizilényt pedig így kapni nem láttam. Az apró keszeget sem. A kis tó kérdez, és én gyakran nem tudok felelni. Vagy inkább: én kérdezek különböző horgászmódszereimmel, és a kis tó nem telel. Vagy felel, csak nem értem, hogy mit. Hogyan is érthetném hát a Duna vagy a Tisza válaszát? Az
igazi természetét.
Néha azonban megértem, mert olyan világos. Május vége. tizenkét óra. Meleg. de nem gyötrelmes napsütés. A tó közepén, az etetőkarók körül ugrik a ponty. Ugrik közelebb is. Felível a nagy arany test, visszazuhan: különös félreismerhetetlen csattanás a lélegzet elakad egy pillanatra. Két nagy ponty van a szákomban, már elcsomagoltam a szereléket a parton, bíbelődésemből rántja fel fejemet ez a vízi artistaparádé.
Átmegyek Tamáshoz. Csinos vászonkalapban, félmeztelenül üldögél a stégen. Mindig olyan rendesen öltözött, úrias, nem úgy, mint én az agyonhordott nadrágaimmal, kilógó ingemmel, szakadozott tornacipőmmel.
Már van egy szép pontya. Alig ülök le mellé, kapás az úszóján, bevág, hamarosan kimeritek neki egy gyenge kétkilós pontyot.
– No, én is befejeztem – mondja.
– Szigorú vagyok
– Nem fejezted be. Azonnal tessék visszadobni és tovább horgászni.
– Te nekem ez is elég.
– Pofa be, és továbbhorgászni! – förmedek rá. Éveken át ültünk egy szerkesztőségben egymással szemben és kialakult a liturgiánk. Visszadobja az úszót. Várunk. Még várunk. Még várunk. A gyomrom lassan kezd görcsbe húzódni. Végre, hál’ isten, kapás, bevág, sivít az orsó. Vagy fél óráig fáraszt a húszas zsinórral. Aztán felbukkan a fej, még alámerül egyszer-kétszer, de már erőtlenül, néhány, vízszín alatti kavarulat, és Tamás a szák fölé húzza a hét kiló körüli pontyot. Gyönyörű pikkelyes. Mutatóujját a horog öblébe tolva kiemeli a horgot a hal szájából, gyengéden belerakja a halat a szákba, a szák száját gondosan elköti, leengedi a vízbe, feljön a partra, leül mellém a fűbe. ő is cigarettára gyújt ős azt mondja:
– Ezt példás szigorodnak köszönhetem.
Nyilván azt hiszi, azért vágok olyan diadalmas pofát, mert a kishitűségével szemben nekem lett igazam. Pedig az örömérzés annak szól. hogy most, ma megértettem, mit mondott a tó. Igaz, nagyon hangosan és világosan mondta. Bár a halkabb súgásait is megérteném!
Szász Imre
