A “jólnevelt” csuka

A “jólnevelt” csuka
Október volt, a csukázás ideje. Ilyenkor szoktam izgalomba jönni, (kedvenc horgász módszerem). Igaz, hogy aznap nagyon lehűlt a levegő (hirtelen mínusz tíz fokot), de engem ez sem tartott vissza. Irány a part. Itt már a szél is feltámadt, úgy, hogy a megszokott helyemen és környékén pár perc alatt “csontra” fagytam (pedig komolyan beöltöztem). “Akkor sem megyek haza”, mondtam magamban (mert egy horgász, ha horgászni akar, ha kő-kővön nem marad, akkor is horgászik). Addig bóklásztam a parton, mígnem találtam egy aránylag “csendes” helyet. A víz itt nem hullámzott. Egy öbölnél helyezkedtem el, amit körbe ölelt a nádas. Nem volt ideális hely (de mikor van ideális?) a víz mélysége a part közelben alig haladta meg a fél métert és rengeteg nádtorzsa nehezítette a terepet.

Na,mindegy. Nekiláttam kishalat fogni (pedig előző nap az idő jó volt, foghattam volna). Eltelt két óra hossza, mire az első két bodorkát csali halnak sikerült megfogni, közben a kezem majd lefagyott. Az egyik “cejgot” a meder felé benyúló nádas elé dobtam, rögzített úszóval, (ólom a víz fenéken), a másikat az öböl elé úsztatva, hogy a kis hal hadd “térképezze” fel a terepet. A baj csak az volt, hogy a szél és a hullám állandóan kihozta az öbölbe, a sekély akadósba, úgy, hogy egy idő után, kis eresztékre vettem és ott hagytam ( a kezem már úgyis el volt gémberedve). Mivel állandóan elakadt, már nem is nagyon törődtem vele, inkább a másik úszóra figyeltem, ami úgy táncolt, ahogy elő van írva. Egész nap vártam…vártam, de semmi mozdítás. Már többször akartam abba hagyni, de nem bírtam, pedig már agyon fagytam. Már kezdett sötétedni, most már csak unottan néztem az úszók irányába. A sekély akadósba nem láttam az úszót. Adrenalin a “köbön”, ugrás a bothoz és ahelyett, hogy megnéztem volna mi van, egyből bevágtam(igaz,hogy nem tudtam,hogy az úszó milyen régen tűnt el, ez nem mentség) és erős rántást éreztem, de aztán, semmi. A zsinór ott lengedezett a bot végén, úszó és horog nélkül. Elment és elvitte a “cejgot”. Nem mondom, hogy örültem, de ez van ( volt már ilyen, meg még talán lesz is). A szerelést annyira nem bántam (volt belőle egy pár), inkább az izgatott,hogy ez a szerencsétlen állat, horoggal a szájában és kb. 2 méteres zsinórral , ha felakad valahova, mit fog szenvedni. Azzal nyugtattam magam, hogy hátha sikerül letépnie magát. Irány haza.

Otthon nem hagyott nyugodni az elszalasztott lehetőség, másnap vissza, ugyan arra a helyre.
Az idő nem változott, a helyzet az előző napi és kezdődött a várakozás. Az egyik úszót vissza a sekélyesbe. Dél körül, az úszó mozdul, kissé merül, megáll és eltűnik…a zsinór megy a dobról (szívem a torkomban),…meg áll…bevágás. Jön, nem nehezen, de jön, látom ahogy a kopoltyúja két oldalt kiszélesedik, ettől a feje kétszer akkorának tűnt ,már készültem a merítőért, mikor éreztem, hogy minden könnyű lesz. A szerelék megvan ugyan, de a csuka sehol. Rosszkedvűen emelem ki a horgot…rajta a bodorka, harapás nyoma sehol, hátában a hármas horog, de mi ez?…nézem és nem hiszek a szememnek, a kis hal farka végében egy másik hármas horog díszeleg. Jobban megnézem, ez a tegnapi horgom, amit elvitt. Megmondom, nem örültem, hogy elment, de valahol a lelkem mélyén megnyugodtam, hogy mégsem akadt fel (ennek tanúbizonyságát adta).

Nem mondom,nem kis fej törést okozott,hogy a horog,hogy került ilyen szakszerűen a bodorkába,de erre a választ mindenki fantáziájára bízom. Azóta azt a helyet, ahol az esemény történt, nem látogattam, mert ahol ilyen” jól nevelt” csukák vannak, hogy ami nem az övé vissza adja, ott az erkölcsi érzésüket tiszteletben tartom.
Megjegyzés: bár csak elmondhatnám ezt a mi világunkra…….

Holczer Iván írása