A horgászás dicsérete

Molnár Aurél írása – A horgászás dicsérete
Vízi zenebona – 1984

Egy közkeletű latin mondás szerint: „poeta non fit sed nascitur” – vagyis: a költő nem lesz, hanem születik. A horgászással fordítva áll a dolog: a horgász nem születik, hanem lesz. Bár ki tudja, az én gyanúm szerint a szíve mélyén minden ember vonzódik a horgászáshoz. Ha másként nem, hát úgy, hogy miközben elnézően megmosolyogja, még ki is neveti a vízparton tanyázó horgászt — a csendes őrültet —‚ a halászlét, a rántott halat, netán a roston sült fogast azért nemcsak szereti, de rá gondolva még a nyál is összefut a szájában. A horgász a tekintetben különbözik az antihorgásztól, hogy ellenvetés nélkül hallgat a szívében megszólaló ősi ösztön szavára, s vállalva hajlamainak minden következményét, a sikertelenség minden kockázatát, nem egyszer „a kor gúnycsapásait” is, fogja „a cejgot”, vándorútra kel, s néhány órát édes kettesben eltölt a természettel.

Ülhetne persze félnap hosszat egy fülledt levegőjű moziban vagy pörkölt mogyorót majszolva a krimit sugárzó tévé előtt, heverhetne tűző déli napon sütkérezve a strand fövenyén, poharazgathatna egy pinceborozó füstös boltozata alatt. A horgász azonban — minthogy egyesek szerint őrült — a jó levegőre, a magányra vágyik, s közben még az is megesik vele, hogy halat fog.

Én sem születtem horgásznak, s hogy mikor „örültem meg”, ezt sem tudom. Őseim között — tudtommal — sem horgász, sem halász nem volt. Így nem mondhatom, hogy régi horgászcsaládból származom. Gyermekkorom a már említett Pándzsa-ér tájain telt el, s ha mégis vízen jártam, legfeljebb csak a Pándzsa-ér jéggé fagyott kiöntésein korcsolyáztam. Gyereklábamon, felnőttek lábára méretezett korcsolyával siklottam a jégbe fagyott kiöntéseken, el egészen a szomszédos falu templomáig, s még a templomot is körbe korcsolyáztam. Mindez ma már csak álomnak tűnik, a szilaj száguldás a jég alatt alvó réteken, édes emlék a múlt borostyánkövébe zárva.
Mindig vonzott a víz, de eleven halakkal csak évek múltán találkoztam. A halhús ízét sokáig csak hírből ismertem, s amikor a rántott hal illatát életemben először megismertem, az illat azonnal bűnre csábított. Úgy jártam vele, mint ősszüleink az almával. Ők tiltott gyümölcsöt loptak, én meg rántott halat.

Akkoriban, kis gimnazistaként, a kolostori internátusban éltem. A koszt rossz volt és kevés. Bőségesen csak az imádságból és a verésből jutott ki. A halról annyit tudtam, hogy böjti étel, de mi általában hal nélkül böjtöltünk. Egy napon azonban éppen a hallal vétkeztem. Történt, hogy az apátúr névnapja szombatra esett, de az ünnepi vacsorát, már pénteken este föltálalták.

Az ünnepi készülődésre péntek délelőtt figyeltünk föl, amikor a kolostor udvarán hasas lajtkocsik csikorogtak a kavicson a konyha bejárata elé. Ezek a kocsik, hordószerű tartályok, szállították az ölbői halastóból kifogott halakat.
— Tán mi is halat kapunk vacsorára — örvendeztünk, s összefutott a nyál a szánkban. Reményeink azonban hamarosan elhervadtak. Halról szó sem esett !

Éppen én voltam a soros, hogy a konviktusi diákok vacsoráját másodmagammal elszállítsam. S mi, két éhes gyerek, végignéztük, ahogy a konyhalányok az orrunk előtt rakták meg a kézi liftet frissen illatozó rántott hallal. Ki tudna ellenállni ekkora kísértésnek! Mire a lányok Újra fordultak, kiragadtunk a tálakból egy-egy szelet halat, kiszaladtunk az udvarra, s a forró zsákmányt a tenyerünkön rázogatva, befaltuk a sötét „szamárkapu” alatt. A kapu onnan vette a nevét, hogy Vilma, a szamár, innen húzta el a moslékkal megrakott hordót. A halszelet, ha jól emlékszem rá, finom volt, egyetlen szálka nélkül. Évtizedek múlva jöttem rá, hogy fogasszelet lehetett.

Fogassal kezdtem, most csukával folytatom. De, ezt nem loptam, ajándékba kaptam. A csukát előbb a saját szememmel láttam, éppen, hogy elfért egy mosóteknőben. A halat a drága emlékezetű Pajor néni sütötte meg. Pajor bácsi, két nagy fiával együtt a győri Cardó Bútorgyárban dolgozott. Kislányuk, Mariska, gyermekkori barátnőm volt, s ahogy fölserdült, egy boldogtalan szerelembe halt bele. Pajor bácsi másodállásként otthon kékfestéssel foglalkozott, s amíg a kelme a kék lében ázott, ö a sámlin üldögélve a Népszavát olvasta. S míg a nagy üstben a ruhát forgatta, én is beleolvastam az újságba. Pajorék sokat horgásztak. S, minthogy egy udvarban laktunk, egyszer engem is magukkal vittek a Rábcára. Pajorék mindig csukáztak. Ma is előttem a kép, a Rábca partján a gyepre fektetve sorakoznak a mogyorófa nyelek. A botokat senki sem tartotta kézben, a két Pajor-fiú, Jancsi meg Jóska, a parton heverésztek, s csak akkor ugrottak föl, amikor a botot már a csuka elvitte. Akkoriban még volt hal a Rábcában. Hatalmas csukákat fogtunk. S a Pajor néni rántott csukáját azóta is a legfinomabb halnak tartom. Aztán elszakadtam Pajoréktól. A két fiú Törökországba ment munkát keresni — mindez a húszas évek elején történt —‚ Mariska meghalt. Horgászás közben eltűnődve, ma is sokat gondolok rájuk. Az első horgászleckéket tőlük kaptam.

A fertőzés hosszú éveken át lappangott bennem. Még sokáig nem vettem a kezembe horgászbotot. De amerre jártam, mindenütt meglestem a horgászokat. Külföldön járva, mindenütt elmentem a halpiacra, beszívtam a tömjénfüstnél illatosabb halbűzt, megcsodáltam a „tenger gyümölcseit” a nagy halakat és a nálunk ismeretlen tengeri herkentyűket. És valaha, gyerekként, éppen ilyen ámulattal figyeltem a horgászokat a Rábán. Ott ültek Győrött a püspökvár középkori falai alatt, csónakjuk faráról négy horognyél nyúlt a folyó fölé legyezőszerűen terpeszkedve. Sose láttam, hogy akár egyetlen halat is fogtak volna, mégsem a várban lakó püspököt, csak a horgászokat irigyeltem. De nemcsak őket, akik a ladikokban ültek. Azokat a halászokat is, akik „tapogatóval” gázoltak a Rába kiöntéseiben, s e fűzvesszőből font haranggal, föltűrt nadrágszárral, meztélláb taposva az iszapot, halra vadásztak. Ekkortájt láttam először varsát is, az ártéri befolyók torkolatánál letűzve, s a hálószemeken vergődő halakat…

Ekkor még úszni sem tudtam. Mégis, ha a vízállás engedte, az állig érő vízben keresztülgázoltunk a folyón, nem törődve azzal, hogy csak valami gödörbe kellett volna lépnünk, és az ár máris elsodort volna.
Úszni, végül is öreg fejjel, tizenöt éves koromban tanultam meg, méghozzá Pápán, a Tapolcában. Emlékszik még valaki a Tapolcára!? Ott folydogált a Tókerten át, halk verésű ütőere a városnak. Vize derékig ért, csupán a malomzúgókban, a mohos szakállú malomkerekek alatt szélesedett tavakká. Tán a Bocsor-malom vagy a Hodoska-malom tavában — Pápán ezelőtt ötven évvel még sok malomkerék forgott — tanultam meg úszni, magántanulóként, ahogy a madarak repülni megtanulnak. Jeles úszóvá fejlődtem. Vagy negyven évvel később a Rádió és az Operaház öregfiúk versenyén én nyertem meg a gyorsúszásban az első díjat: két deka kalocsai paprikát…

Nem vittem sokra, de erről nem a Tapolca tehet. E folyócskát, ifjúságom, egyik játszótereként, őszintén gyászolom. Hová lett a Tapolca? Meghalt, szívemben eltemettem. De emléke még él. Előbb gazdagon buzgó forrásai apadtak el — nevét még őrzi Tapolcafő —‚ majd a források után halt a folyó is. Mindig úgy tudtam, a tengerek és a folyók örökké élnek. A Tapolca a halandóságban is rokonom
Az alvó horgászszenvedélyt keltegette az irodalom is. Én is átkeltem a Csendes-óceánon a Kon-Tikin.

S bármilyen képtelenség ezt a végtelen tengert a Balatonnal összevetni, a Balatonon is átéltem néhány nyári éjszakát, azt a hangulatot, amelyet Heyerdahl így ír le:
„Körülöttünk szurokfekete hullámok tornyosultak, fönn pedig a trópusi égbolt milliárdnyi szikrázó csillaga tündökölt: gyenge visszfényüket a planktonlények színes villódzása egészítette ki. Egyszerűnek tűnt Így a világ: csillagok a sötétségben. Egészen közömbössé vált ilyenkor, hogy időszámításunk előtt vagy után írunk-e 1947-et. Ilyenkor ébredtünk tudatára, hogy az élet a civilizáció előtti korszakban is teljes értékű volt, sőt, sok tekintetben talán teljesebb és gazdagabb a modern ember életénél. Itt megszűnt az, amit köznapi értelemben történelemnek szokás nevezni. Csak az volt, amit körülöttünk láttunk: csillagok ragyogó serege a sötétségben.”

És hadd idézzem föl Melville regényéből Ahab kapitány halálos kaland ját a Moby Dickkel, a legendás fehér bálnával. Ahab igazi horgász volt. Amikor a fehér bálna mát forgácsokká zúzta a hajóját, a halálra ítélt kapitány minő rettenetes átkokat szórt a győztes ellenfelére:
„Elfordítom testem a naptól! Halálos dicsőségű hajó! Hát el kell pusztulnod: és nélkülem? Megfosztottak a leghitványabb hajótörött kapitány utolsó kedves büszkeségétől is? Ó, magányos életre magányos halál! Feléd hömpölygök, te mindent elpusztító és mégsem győzedelmeskedő bálna; az utolsóig birkózom veled; a pokol szívéből is feléd döfök; gyűlöletből utolsó leheletemet is rád köpöm, te átkozott bálna. Így, így hajítom ki a dárdát.”

Az Öreg halászt, Hemingway hősét is harcra kényszerítette a nagy hal. Hogy is szólongatja Santiago?
„Megölsz te hal… De hát jogod van hozzá. Még soha életemben nem láttam nálad szebb, nálad nagyobb, nálad nyugodalmasabb, nálad nemesebb jószágot, testvérem. Gyere, ölj meg. Bánom is én, hogy melyikünk öli meg a másikat.”

Milyen is volt ez a nagy hal, ez a dicsőséges és nagyszerű, amelynek az elárvult, az életbe belefáradt Öreg halász meg akarta mutatni „hogy mire képes, s hogy mennyit tud el viselni az ember”?
„A zsinór lassan, egyenletesen emelkedett, aztán az óceán
felszíne kipúposodott a csónak előtt, és a hal fölbukkant. Jött, jött, emelkedett ki a tengerből végeláthatatlanul, a két oldalán csorgott róla lefelé a víz. Csillogott a napfényben, a feje meg a háta mögött bíborvörös volt, és a napsütésben látszottak a két oldalán a széles, halvány levendula színű csíkok. Kard-csőre olyan nagy volt, mint egy baseball ütő, és hosszú, elvékonyodó formájú, mint a vívótőröké. Teljes nagyságban kiemelkedett a vízből, aztán simán, mint a búvár, visszabukott, s az öreg halász látta, hogy a hal farkának kaszapengéje is elmerül, és a zsinór kezd leperegni az orsóról.”

Molnár Aurél írása