A horgász

A horgász

A horgász – bár van rendes munkája, és minden OK. körülötte, félig-meddig mégis a társadalmon kívül él, mert lélekben állandóan a tóparton van sörrel a kezében, valami haverjával, vagy éppen egyedül, és bütyköli a szereléket, turkál a kukacban, készíti az etetőanyagot, a bojlit, vagy azon gondolkodik, hogy legközelebb hova menjen és milyen dipet használjon: meggyeset, barackosat, vagy inkább valami vaníliásat…

Leszarja a „civil” társadalmat, és ha teheti egyből kimenekül a vízpartra. Jó idő, rossz idő, mindegy neki. Néha viszi az egész családot (ha van), de ha van egy fia, az biztosan mindig vele van, és 10 éves korára már kész Rex Hunt. Úgy van nevelve, hogy ő legyen minden idők legnagyobb sporthorgásza.

Ha a gyerek arányaiban annyit tudna az iskolában is, mint a horgászatról, 10 évesen már rég gimibe vagy egyetemre járhatna. A horgásznak mindene a horgászat körül forog, kocsit is úgy vesz: nála csak a kombi jöhet szóba. Kenyeret is úgy vesz: tudja, hogy melyiket lehet jól gyúrni, ezért tehát ezt eszi az egész család. A városi emberek közül talán ő az egyetlen félnótás, aki kifejezetten örül a rossz időnek, mert tudja, hogy eső után kurvára harapnak.

Alig van rendes ruhája, terepszínűből viszont el tudna látni egy egész hadtestet. A feleségére is csak úgy gondol, hogy “este megakasztom az asszonyt (remélem hagyja)”. Akár hagyja, akár nem, a horgász álmában azért mégis egy embernyi harcsával küzd egyedül, a viharos holtágban. Ül a csónakban és fárasztja, amíg kell – ő nem veszíthet a saját álmában.

Egyébként nem szeret dumálni, inkább „megül” magának kussba’, csak a gyereket okítja néha, ha ott van. Különben csak nézi csendben a vizet a kollégákat a távolban (jó esetben nem tőle pár méterre telepednek le) a másik oldalon, hogy már megint elengedte az a hülye balfasz. Bezzeg, ha neki volna ekkora kapása, akkor “abba’ hiba nem volna egy szál se”. Azt megnézhetné mindenki. Csak hát itt erre “vízközt’ jár” a geci (se nem mélyen, se nem a felszínhez közel, hanem zombi módjára a kettő között), és nem eszik. Hiába etetek, nem kell neki” Ha talál valamit a fűben, vagy a tóban véletlenül megakasztja mondjuk egy szerencsétlen hülye behúzott botját, soha nem adja le a háznál: mér?! Neki se adtak vissza soha semmit, pedig már legalább egy kocsi árát otthagyta a vízpartokon. Vannak a horgászok között is alfajok:

1. Van a csóringer. 45+os melós horgász, aki lepukkant tragaccsal, vagy valami ócska motorral és közepes felszereléssel jár. Mogorva, kedvetlen ember. Csak ritkán vannak többen, általában egyedül nyomja. Magányos halfarkas. Ő néha előfordul a tilosban is. Nincs sok pénze, de azért mindig nála van a legtöbb sör. Kajával nem foglalkozik, elvan ő a kukoricakonzerven, a szotyin vagy akár a bojlin is. De aztán kegyetlenül körbe is szotyizza az egész tópartot és általában kurva sok szemetet hagy maga után. Csak a sörösüveget szedi össze. Megy visszaváltani. Senkinek nem ad semmit, tőle hiába is kérnek, és amit a parton talál, azt sem adja le soha. Baszik mindenre és mindenkire. Néha egy-egy halat is elfelejt bemutatni. Szereti a halat, hazamegy, szépen megsüti, megeszi – meg aztán úgy gondolja, hogy rendszeres vendég létére ennyi bónusz igazán jár neki.

2. A proli kölykök. Közepes horgászcuccal, egy darab lepukkant kocsiban, vagy valami tuningos streetfighter Suzukiban mind, de néha motoron is jönnek. A melósok fiai úgy 19-29 között, akik az apáik helyett, – aki 8-tól kb csak 9-10 éves korukig hozta magával őket, azt is csak néha, de a végén arra is ráunt – egyelőre inkább együtt járnak horgászni. Általában ketten-hárman-négyen. Aztán, ahogy múlnak az évek, lemorzsolódnak egymásról, és mindegyikból magányos, mogorva melós lesz, mint az apjuk volt. Nincs velük gond, csendben vannak, néha egy artikulátlan röhögés, de ez minden. A szemetet összeszedik, de a szotyi néha ott marad. Elég jól értenek a horgászathoz, fognak is gyakran. Ők is kimondottan magáért a horgászatért járnak meg persze a halért is. Ők is lopósak, mint a faterjaik. Néha elfelejtik a méreten aluli halakat visszaengedni, vagy csak nem szólnak mindenről.

3. A gazdagból kettő van: – Van a felvágós 30+-os köcsög, aki mindenből a legdrágábbat veszi. Mindig a primitív haverjaival meg a hülye kurvájával jön horgászni. Megy a napszemüvegparádé, állandóan hangoskodnak, és szól a BMW-ben is a zene, csak úgy remeg az álomcsapda a belső tükrön. Sosem fognak semmit, de ha egyszer, valami megmagyarázhatatlan okból, véletlenül megakaszt egy nyomorult paptetűt, akkor aztán jaj mindenkinek, mert még egy óra múlva is azon őrjöngenek. Állandóan telefonál, persze végig ordítva, bazmegelve és közben a félkilós aranyláncát tapogatja. Szerencsére az ilyen csak ritkán és csak jó időben tolja oda a mocskos pofáját a tópartra, akkor meg jobbára úgyis csak az amatőrök mennek. Felhős időben, éjszaka vagy ősszel soha nem megy horgászni, csak nyáron – ha süt a nap, hogy a kurva tudjon napozni. Ez az egyetlen jó dolog körülötte. A nagycsöcsű kurvája. Mindenki, még a proli is végig azt majszolja a szemével, amíg ott vannak. A kurva meg direkt mutogatja magát és a felvágós köcsög néha ráugrik, végigtaperolja, lesmárolja, aztán diadalmasan körülnéz, hogy mindenki látta-e. Mivel vízparton vagyunk, jellemző és kötelező mutatvány még a kurva kergetése egy vízzel teli zacskóval. Ilyenkor aztán megy a sikongatás, lobognak a csöcsök mindenki nagy örömére. Ilyenkor pár percre még az is el van nézve, hogy zajonganak. A gazdag köcsögék természetesen szemetelnek, mint az állatok, de őket azért mindig érdemes figyelni, mert gyakran ott felejtenek egy-két, a melósnak kincset érő dolgot, esetleg egy egész botot is. Aztán később a melóst hiába is kérdezik, ő nem látott semmit.

– A másik gazdag a 40+-os vállalkozó, akinek mindenből a legdrágább van, és az ő horgász-szenvedélyéhez társul egy bizonyos epikureista életszemlélet is: “szép” borok, fíínom párlatok, nemes szivarok meg hasonló erőltetett baromságok (az ilyenek dolgok mögött mindig valami primitív, műveletlen alak rejtőzik), és mindig kibaszottul fel van pakolva kajával is. Ő az, aki a horgászaton kívül vadászni is szokott, nemes vadakra, mint az előzetesen elkábított vaddisznó stb….

Állandóan sütnek valamit és tulajdonképpen végigzabálják meg szivarozzák az egész napot, és közben okoskodnak egymásnak az életről, a bizniszről stb. De mielőtt lelépnek, hellyel-közzel összeszedik a szemetet maguk után. Általában egy-két hasonló jellegű és státuszú haverjával jön, és ahányan vannak, annyi terepjáróval jönnek – ellentétben a melósokkal, akik néha 4-5en is beülnek egy Suzukiba. Különösebben nem zajong, de néha azért belerondít a csendbe, felpattan a 90 ezer forintos összecsukható bélelt horgászfotelből és megereszt egy amolyan karcos hangú intézkedős főnök-telefont. Ezzel egyből odahozza azt az undorító városi társadalmi hierarchiát, amitől például a melós egyenesen a tópartig menekül.

4. Van még a “normális”, aki általában értelmiségi, vagy valamilyen “középvezető”. Autó: Astra, Passat vagy valami francia, ilyenek. Mintaember: csendben van, nem szemetel, és ő is gyerekkel szokott jönni. Ha valaki megszorul valamiben, mindig tőle kérnek, mert tudják, hogy neki mindene van, és ad is, nem hazudja le, mint pl. a melós. Nem iszik, nem dohányzik, esetleg egy-két sör hivatalból, az életérzés miatt. Bár tökéletesen konformista, a valamikori ifjúi lázadó énjének a maradványai mégis kihozzák a vízhez. Kell neki is egy kis szabadság, de fontosnak tartja a tudását átadni a gyereknek, mert ez mégis jobb, mintha a tévét bámulná egy szobában. Némelyik normális talán nem is járna horgászni, ha nem volna gyereke.

5. A fiatal városi értelmiségi kultúrsznob. Az ilyenekből tényleg nincs sok, de annál komikusabb látványt nyújtanak, és szigorúan csak a legelső alkalom érdekes. Utána hellyel-közzel felveszi a tempót ő is. Szóval esetleg zenész, fiatal színész vagy valami újságíró, aki annyira sznob, hogy már nem tudja hova fokozni – ezért erőnek erejével kitalál magának mindenféle olyan tevékenységet, elfoglaltságot, ami az ő városi sznob köreiben különlegesnek vagy szokatlannak számít, mert így akar kitűnni az ismerősei közül. Tehát egyszer csak azt határozza el, hogy márpedig ő mától kezdve horgászni fog. Megmerítkezik az életben, a társadalom mélyebb vizeiben. Megveszi az első boltban a felszerelést (valami közepeset), aztán hazamegy és egész éjszaka az interneten kutatja, hogy mi is az a szerelék meg a kuttyogó, és másnap már kint is van egy tónál.

Megjelenik reggel 9 körül (szerinte jó korán) bőrjakóban, bokacsízmában. A horgászbottal a kezében, imbolygva kerülgeti a vakondtúrásokat. Amikor szembesül a beugróval, azt sziszegi magában hogy “Ez ilyen drága, baszki?! Kurva anyátokat, proli banda” Aztán kinéz magának egy-két szerinte hitelesebbnek tűnő őshorgász-jellegű tagot, akiben a matula bácsit keresi, odamegy haverkodni, autentikuskodni, “hogy vagyunk bátyám”-ozni meg “van kapás?”-ozni. Ilyenkor rendszerint a melósba botlik bele, aki persze legszívesebben bebaszná a tóba, olyan kurvára idegesíti ez a hülye macskajancsi, de végül is nem mutatja ki teljesen az ellenszenvét, mert a túlélőösztöne azt súgja neki, hogy ennél a hülyegyereknél idővel még leeshet neki egy kis cigi, pia, …talán egy kis elismerés, akármi. Le tudja majd húzni ezzel-azzal, meg aztán sikerélménye is van, mert minden baromságot be tud neki adni, hogy amikor egyedül kifogta a macskacápát a Bódva patakból…

A sznob meg hallgatja és ad is neki mindent, cigit, kaját rendesen (még az is felmerül benne, hogy kéne tekerni is egyet, és kőre beszívatni az öreget, az lenne az igazi műsor – de ezt végül elveti), mert ő tulajdonképpen ismerkedni és szocializálódni jött ide. Neki a melós egy egzotikus figura, eddig ilyet nem ismert személyesen. Neki az az érdekes, amikor aztán ezzel a frissen szerzett, de már másnap ősréginek beállított ismeretséggel tudja sokkolni a baráti körét. Amikor a sok affektáló kultúrsznob ismerősét, akik még sosem voltak vidéken se, olyanokkal pukkaszthatja, hogy a legváratlanabb romkocsmai pillanatokban előkapja a telefonját, és mindenki legmélyebb megdöbbenésére rácsörög a melósra, hogy “holnap megyünk, Gézabá? hajnalban? Nem gond, ott leszek. Minden jót.”, aztán nagy titokzatoskodva, de közben már-már álló fasszal lesi a hatást megrökönyödött belvárosi pofákon és várja az értetlenkedő kérdéseket, hogy “ez meg mi volt, Márk?! Te kivel beszéltél?”. Szóval, ha csak egy időre is, de furcsa és aberrált szimbiózisok tudnak a tóparton kialakulni.

6. A horgászcsalád. Úgy néznek ki, mint valami elit alakulat. Mogorva pofával, talpig terepszínű cuccban, rendszerint hajnalok hajnalán jelennek meg. A fater motor nélkül, hangtalanul gurul be a parkolóba hajnali fél ötkor, hogy aztán teljes erőből beverhesse a ház ajtaját és a frászt hozza a még alvó halőrre. Ilyenkor a kutya sem ugat, mert már ismeri őket. (vagy csak nem mer) “megjöttünk. …egy 48 órás lesz.” Sziszegi vészjóslóan a csipás alkalmazottnak. Még a fater a főnök, de a marcona, keménykötésű, rőthajú baseball-sapkás asszony nagyon szorosan mögötte következik a ranglétrán.

Alig van különbség köztük. Neki is van külön felszerelése, amit maga készít elő. Ő kezeli a késeket, bárdokat is. Ő a mészáros. Látszik rajta, hogy megcsalni életveszélyes. A halat a helyszínen kivégzi, kibelezi és bevágja a serpenyőbe. Nem egy mesterszakács, nem szarozik sokat. Megsózza, megpaprikázza, valamennyire megsüti, aztán a család pillanatok alatt ízekre szedi a két hájas pontyot. Közben a fater már meg is fogta a következőt.

Általában egy gyerekük van és az is nagyon képben van a tóparti élettel. Az összes halat ismeri, és már 2 éves kora óta van saját horgászbotja. Bár még mindig csak 8-10 éves, azon már rég túl van, hogy a kibelezett hal úszóhólyagjával játsszon. Már csak a levágott, még pislogó, remegő kopoltyújú halfejre szokott néha szórakozásból rátaposni. Egyébként a felszerelésük ha nem is a legdrágább, de már majdnem az. A fater tudja mi a jó. Autó: természetesen valami jó tágas dízelkombi, a tükör tele mindenféle apró, a horgászatra utaló mütyürrel, vagy egyenesen szárított csukafej lóg rajta. Nem sokat beszélnek, mindenki teszi a dolgát. Ők is a teljesítményért járnak, nem csak szórakozásból, mint az a sok töketlen csicskaszájú ott körülöttük. Ha beszélnek is egymással, maximum többi horgászra tesznek fitymáló megjegyzéseket halkan, gunyoros pofával. Mindenki sejtheti, hogy éppen róla van szó.

A végén visznek haza is a halból, általában van mit, de olyankor mind a hárman körülállják a mérlegelőt, végig, amíg leméri a halakat. Minden mozdulatát árgus szemekkel figyelik, már szinte fenyegetően, végig pszichikai nyomás alatt tartva a szerencsétlen alkalmazottat. Aztán kifizetik, de csutkára, borravaló nuku, be a kocsiba, és szinte köszönés nélkül le is lépnek. Ez minimum 36 óra után van. Olyankor érezhetően lemegy a feszültség a vidékről, mindenki megkönnyebbül. Ha hosszú az út hazafelé, azt is el lehet képzelni róluk, hogy egy idő után amúgy Gollam módjára még a kocsiban nekiesnek a nyers halnak.

Természetesen létezik lazább, emberibb horgászcsalád is, de az nem igazi horgászcsalád, csak annyiban, hogy együtt jönnek horgászni, de a feleség itt már nem vesz részt benne, csak elismerő pillantásokat vet a férjére, ha az fog valamit. Szóval ők inkább jámbor, bárgyú természetjárók szelíd anyukával, két gyerekkel, kiskutyával. Általában a „normális” családja. Nem túl érdekesek. Még terepszínű ruhájuk sincs.

7. Az eddig felsoroltak közül a melós meg a normális még ért a horgászathoz, a Rambó-család is, a két gazdag egyáltalán nem, de a következő az igazi horgász, akiről tulajdonképpen a cikk is szól.

A mester. The Boss. Felszerelés: mindenből a legjobb. Nem téma. Gyerek vele van, mindent tud. Mindene van, de nagyon megválogatja, hogy kinek ad, ha kérnek tőle. Saját keverésű, szupertitkos etetőanyagot használ. Senki sem tudja, hogy mi az, de a halak kurvára jönnek rá, az már biztos. Nála csak egy számít: a teljesítmény. Ő nyeri a versenyeket, ő a tavak királya. Ha a mezőnynek valami baja van a versennyel, vagy a szabályzattal, először összegyűlnek az elégedetlen kispályások, megbeszélik, aztán ketten-hárman odasomfordálnak hozzá. Mindig neki szólnak először, ő aztán elbírálja a problémát, és aszerint szól a szervezőknek, akik respektálják, mert tudják, hogy ki ő, és csak akkor szól, ha tényleg indokolt. Misztikus figura, nem haverkodik senkivel, csak a fiával beszél, de a fia is elég magánakvaló. Amolyan Jango Fett–Boba Fett páros. Félszavakkal, jelekkel társalognak. Be is van a kölyök tanítva kurvára, nem kell rászólni soha.

Az ilyen horgász a civil életben nem egy nagy dobás, de ő oda is magával viszi tóparti attitűdjét, mert a víznél ő Valaki. Fölényes nyugalommal kezel mindent és mindenkit a környezetében. Olyan élből nincs, hogy vele szemben bárkinek is igaza volna valamiben, ami a horgászattal kapcsolatos. Ez nem is téma. Éjszakára csak ő szokott ottmaradni, meg a melós. A melóssal a sznob köcsög is ott marad egyszer-kétszer kalandvágyból, esetleg valami behülyített sznob-kollégája is, hogy amikor kérdezik a haverok, hogy szombat este miért nem jött a Szimplába, akkor elmondhassa, hogy éjszakai horgászaton volt…

Az írás még a modoros.blog.hu olvasói rovatában jelent meg, a cikk szerzője a titokzatos  „A”

 

Kiegészítésnek … úgy küldték, ez is nagyon jó!

 

És a Balaton királya ?
Északi part, egykarú móló, esti naplemente-nézés a hülyenyaralóknak (mint például én, akkor). Ül a sok „sporthorgász”, szemmel láthatóan órák óta, ugyanakkor szintén szemmel láthatóan egész éjszakára felkészülve, a sportág összes rekvizítumával együtt, hogy ők most itten horgásznak, mert az jó.

Megjelenik egy micisapkás ember (kábé, mint Szalacsi Sándor, női biciklivel (fekete, 50-es évekbeli típus, fehér sárhanyóvég, névtábla az első villán, stb.), 1 darab bambusz bottal. Leül egy üres kőre, amit még nem foglaltak el a „sporthorgászok”, bedobja, vár 5 percet, kiveszi a halat. Berakja a centrumos nejlonzacskóba, amit a zsebéből húzott elő. Rágyújt, újra bedobja, elszívja a cigit, kiveszi a második halat, azt is berakja a nejlonzacskóba. Összeszedi a motyóját, bringára száll (ahogy azt kell, ellentétes oldali lábbal rááll a pedálra, meglöki a bringát és már gurulás veti át a másik lábát a váz felett és ül fel), és távozik. Sporthorgászok közben mereven maguk elé néznek…