A halbánya – 1911 – Öreg horgász
Fiatalabb éveimben én voltam hivatalnoktársaim „kommencziós” halásza: én láttam el Őket karácsony, húsvét és újév napjain hallal. Halászbérlőnktől ebbéli nemes hivatásom betőltesére korlátlan engedélyem volt. 1881 deczember 30-án mondom halászbokrom embereinek: Emberek, gyerünk halat fogni Szilveszter-estére! Az ilyen dologra Ők mindig örömmel vállalkoztak. Állt pedig halászbokrom irnokomból, kit a rövidség okáért Istókovits Sztipanidecznek hívtunk, noha volt még rövidebb neve is. Ő volt a kormányos. Halász Öreg legény volt Fülöp partőrünk, kit „Lengenádi” névvel tiszteltük meg, lévén szavajárása: „Csak a lenge nádban van a hal !” Harmadiknak ott volt „Mitó”, a szerb éjjeli bakterünk; a legszenvedélyesebb halász, kit valaha világéletemben ismertem. A kompánia tehát, mint ebből látható, – elég válogatott s díszes volt, különösen ha még jómagamat is odaveszem, valamint hivatalszolgámat, Sándort, aki a halfőzés művésze volt.
Halászkészségünk állt egy nagy tölgyfaladikból 3 evezővel, egy bokorszákból, 2 pendölhálóból, 2 vékony fenyőfa csáklyából „czuczá”-ból és 2 jófajta szigonyból. Mind ezt mindig készenlétben tartottam magamnál. Tehát hamarosan felkészültünk és reggel úgy 8 óratájt elindultunk. Miután a halászatot egész napra terveztük, elvittük rézbográcsomat is, hogy délre legyen majd mibe megfőzni a halat, biztonság okából tízóraira egy jó darab paprikás szalonnával is felszereltük magunkat. Jó is volt mert megkezdtük a halászatot a bokorszákkal, folytattuk a pendőlhálokkal, majd szigonyoztunk – de biz délig egy fia halat se fogtunk. Búsan láttunk ekkor az ebédhez, mely bizony csak szalonnából és vöröshagymából állt. Szerencse, hogy borunk volt, különben talán sírtunk volna! Ebéd alatt „Lengenádi” mindig csak azt hajtogatta: Hej, ha itt volna az Obrád, tudom lenne hal! Ki az az Obrád? — kérdem tőle. Az egy szerb orv halász, ki azt mondta nekem, ha a tekintetes Úr megengedi neki, hogy néha (értsd: jan. 1-től decz. 31-ig reggeltől estig) halásszon,mutat egy halbányát. Nem akarok én semmiféle orvhalásszal szóba állani, fogunk mi magunk is! Délután folytattuk a halászatot, de eredménytelenül. Gondoltam magamban: most már magam se bánnám, ha az Obráddal értekezhetném. Hol van hát, Fülöp, az a szerb ? Fülöp erre se szól, se beszél, csak feláll, ujjait szájába teszi és füttyent egyet, de nagyot mire a töltés hátam mögül, mintegy végszóra, előbújik az én Obrádom.
Hát biz Ő Fülöppel előzőleg összeszűrte volt a levet és egész nap kísért bennünket a töltés megett. Hát ha kend megmutatja nekem azt a halbányát, úgy én megengedem, hogy néha merítőhálóval halászhasson! Obrád ezt eddig is cselekedte engedélyem nélkül, az engedélyt tehát lelkiismeret furdalás nélkül megadhattam neki. — Megmutatom én, tekintetes Úr! Hát aztán hogy tudja kend, hogy hol van a halfekvés? Hát kérem mikor néha itt sétálgatok (orvhalászgat), a csatorna közepén, ott a negyedik telegráfpóznánál igen sok buborék jön fel. Ott fekszik a ponty. Obrád aztán göröngyőket dobált be a partról, szakértelemmel megjelölve a halfekvés helyét. Mi pedig megkezdtük a pendőlhálózást. A harmadik, negyedik dobásnál Sándor irodaszolgám kikelt képpel jelenti: Sürgönyt kaptam! Ha ugyanis a háló a pontyra ráborul és kezd összehúzódni, a hal fogságát megérezve, szabadulni igyekszik és farkával megüti a hálót. Ezt az ütést a halász megérzi: ez a sürgöny. De ezt csakis a ponty cselekszi meg, más hal nem. Sándor ezután kihúzott 3 szép pontyot. Közben Mitó is szorgalmasan hányta a hálót. Rendesen minden dobásra fogtak 2-3 szép 2—3 kilós pontyot.
Egyszerre elordítja magát Mito, de már az anyanyelvén: – Nagy sürgönyt kaptam! Erőlködik, de hiába, a háló ide-oda rándul, de Mitó nem bírja. Segítsenek, nem bírom felhúzni a hálót, elviszik a halak! – kiáltja. Erre oda ugrik Istókovits és segít, de még most se bírják. Most már én se veszem tréfára a dolgot, hanem szintén belekapaszkodom a pendőlháló kötelébe. Valami nagy nehezen sikerült végre a hálót a ladikba emelni. Volt pedig benne 10 darab 5—7 kilós ponty, körülbelül 60 kiló súlylyal. Így halásztunk aztán még egy kis ideig, míg nagy ladikunk feneke teljesen teli lett. Ekkor hazaeveztünk, a halakat nagy füles kosarakban behordtuk az előszobámba egy vízzel telt lúgozókádba. Volt pedig a zsákmány 36 darab ponty, körülbelül 140 kiló súllyal. Nagyobbrészét azonnal szétosztottam, aznap még a Pufi kutya is halat evett. Magunk persze a legnagyobb két halból paprikást főztünk, jó Magyarádival leöblítgetve azt, késő éjjelig maradt együtt az egész halászbokor, meghányva-vetve ezt a fenomenális esetet. A felfedezett bánya aztán még évekig biztos halfogó hely volt. Állt pedig az egy körülbelül 15 öl hosszú, 3—4 öl széles és 1,5 öl mély gödörből a csatorna közepén, hol a ponty tótágast állva (másként nem szorulhatott volna hálóba egyszerre 10 darab) téli pihenőt tartott. Persze manapság egynémely ifjú halász talán el se hiszi az ilyen dolgokat, pedig valósággal úgy történt az, csakhogy — régen!
A „Halászat” számára leírta: Az Öreg horgász.(1911)
