A halászóbot (Zsarnovitzky Árpád, 1912)
A halászbot főleg rugalmasságánál fogva képesíti a horgászt egyrészt arra, hogy a csalit állóhelyéről minél messzebbre biztosan és úgy vesse és vezesse a hal elé, a, mint a helyzet ezt szükségeli, de főként arra, hogy a horogra akadt és hevesen védekező nagyobb halat a legvékonyabb horogín használatával is szárazra juttat-hassa, míg a nem eléggé hajlékony horognyélről a jóval vastagabb és erősebb zsinórt is képes az illető hal elszakítani.
A halászbot, hogy czéljának megfeleljen, mindenek-előtt igen rugalmas kell hogy legyen, aztán a mellett, hogy hajlékony és félküralakúan görbíthető meg, a reá ható erő megszűntével ismét teljes mértékben kiegyenesüljön. Hazai fanemeink közül csak a kőris és mogyoró bír valamennyire ezen tulajdonsággal; ezeknél jobbak a hikory, lándzsa, bothabara Amerikából, greenheart, snakewood, whole cane nevűek Keletindiából; de mindannyit felülmúlják a különféle bambuszbotok és pedig a japáni (mely sárga), a keletindiai (fekete foltos), a spanyol (fehér), a barna bambusz és még sok más válfaja. Részemről a mi viszonyaink között a sárga japán bambuszt tartom legmegfelelőbbnek, a miből a legszebb példány darabonként 1 koronáért kapható.
Újabban gyárilag is készítenek horognyeleket a kelet-indiai bambuszból oly módon, hogy annak külső rétegéből háromszögletes rudacskákat hasítanak s rendszerint hat ilyen rudacskából hengert formálva, azokat úgy illesztik és ragasztják egymáshoz, hogy az egész egy tömör nyelet ad. Az ekként készített horognyeleknek az a nagy előnyük, hogy ha egyik rudacska el is pattan a többi még mindig, elég ellentáll, hogy vele a halakkal megbírkozzunk.
Horognyeleket még aczélcsövekből is gyártanak; ám ezek ugyan szépek és igen jók is lehetnek, de viharos időben a víz mentén meglehetősen veszedelmesek, mert mint fém a vízbe lecsapó villámot a horgász felé tereli. A horognyél hajlékonyságának természetesen csak a horogvetésnél kell érvényesülnie, míg inkább pedig ha a halat fékezzük; egyébként merev maradjon. Ezt el-érendő, a botot alsó végétől a hegye felé vékonyítják, olyan mértékben, hogy felső átmérője egy tizedrésze alsó végbeli átmérőjének. A nyél hosszát illetőleg leghasználatosabbak a három- és félméteresek; ez a hossz körülbelűl minden halászási módnak megfelel. Minél rövidebb a bot, annál könnyebb vele a csalit messzire dobni és annál biztosabban vezetjük a zsinórt, azonban két és fél méternél rövidebbet csak akkor alkalmazhatunk, ha csolnakról vagy hídról halászunk. Czélszerű a nyél markolatját érdes felülettel készíteni, mert ha sírna, könnyen kicsúszik a kézből; újabban e végből a nyelet, ott a hol fogjuk, reczés parafaburkolattal látják el. A könnyű kezelhetőség szempontjából főként a bot súlypontjának helyzete bír igen nagy jelentőséggel. A súlypont fekvését úgy határozzuk meg, ha a rudat ujjunkra fektetjük s addig csúsztatjuk, a míg önmagától vízszintes irányban megmarad. Szabály az, hogy a nyél súlypontja az alsó végtől számítva a hosszúságnak egyötöd részére essen, tehát 3 méteres nyélnél 60 cm.-re, 3 m.-nél 70 cm.-re stb.
Ha a súlypont magasabbra esik, a kezelés nehéz, mert nagyon fárasztó tartani. Helytelenül súlyozott horognyélen könnyű segíteni, a horognyél tövének könnyítésével, esetleg súlyozásával. Az utóbbit a nyél üregének megfelelő nagyságú ólomdarabkával való kitöltésével érjük el. Ha a bot alsó vége tömör, akkor a bot töve köré ólom-karikát alkalmazunk súlyként. A bot rugalmasságának, vastagságának és hosszúságának megválasztása attól is függ, hagy milyen nehéz és milyen szájalkatú halakra akarunk azzal halászni. Szabály, hogy puha szájú halakra vékony, hajlékonyabb, míg kemény, csontosszájú halakra vastag, merevebb botot alkalmazzunk. Így galóczánál csak igen erős rántással lehet a horgot az állkapocscsontjai közé bevágni. Ha ugyanily erős bottal ugyanily rántást alkalmaznánk a pénzes pérnél, úgy egészen bizonyosan elszalasztanánk a halat, mert a horog egyszerűen átvágná a hal állkapcsát és az egy nagy sebbel odébb állam. Ezért, ha nem akarunk két vagy több botot tartani, czélszerű olyan nyelet vásárolni, a melynek kétféle végrésze van és pedig az egyik hosszú vékony, a másik pedig rövid és vastag.
A halászbot könnyebb szállítása végett czélszerűbb a darabokra szedhetőket használni, a mikor minden következő rész annyival vékonyabb, hogy az előző rész vékonyabb végébe betolható legyen; esetleg az egyes részeknek végeire megfelelő átmérőjű rézhüvelyek lesznek felerősítve s a vékonyabb résznek vastagabb vége a vastagabb rész vékonyabbik végén kiálló megfelelő rézcsőbe illik. Az előbbi esetben a bot merevebb és inkább megfelel a szükséges kellékeknek, de hátránya, hogy megázás esetén, avagy ha rajta a víz lecsorog, bajos a szétszedés, mert bedagad. Minél kevesebb részből áll a nyél, annál megbízhatóbb; három részből való azonban úgy kényelem, mint egyéb szempontból is teljesen megfelel. A halászbot töve fölött egy oly készülék foglal helyet, mely a horogínt tartó orsót a bothoz erősíti Ennek elhelyezése attól függ, hogy milyen hosszú és nehéz a horognyél. Ha nem hosszabb 3.5 méternél és nem nehezebb 500 gr.-nál, úgy egészen a tövére is tehető, a mikor is a botot jobb kezünkkel az orsó fölött fogjuk. Ez az elrendezés azonban nem nyújt különösebb előnyöket. Ha a bot nehéz és hosszú, emiatt két kézzel kell fogni, akkor azt az alsó vég fölött oly magasra tesszük, hogy az orsó tengelye 15-20 em.-re essen. Ilyenkor a nyelet bal kezünkkel a tövén, jobb kezünkkel pedig az orsó fölött fogjuk, vagyis az orsó a két kéz közé esik. Nálunk 3.5 méternél hosszabb, nehéz és nagyon erős kétkezes botra, egyáltalán nincs szükség. Ezt csak kivételesen egyes vidékeken alkalmazzák, minden elfogadható czélszerűségi ok nélkül.
Nézetem szerint legczélszerűbb, minden boton az orsót felerősítő szerkezetet a bot tövétől 25-30 cm.-re alkalmazni; ennek az a nagy előnye, hogy a botot a jobb kézben tartva, annak ujjaival a kellő pillanatban zsinórt engedhetünk, anélkül, hogy annak össze kuszálódásától tartani kellene s emellett bal kezünk teljesen szabad, a mi viszont a hal meg-fékezésénél nagy előny. A horogín vezetésére a botra erősített gyűrűk szolgálna.Ezek közül egy közvetlenül az orsó előtt, a másik pedig a bot hegyén van alkalmazva. A most említett két gyűrűt legújabban a finom botokon úgy készítik, hogy azok belső oldalát forgatható s csiszolt üveg- vagy nikkelbetéttel látják el, elejét veendő a zsinór gyors kopásának, mint a mely leginkább ezen a két gyűrűn horzsolódik.
A több vezetőgyűrűk oly módon helyezendők el, hogy a bot hegye felől sűrűbben essenek mint a töve felé, mi azért előnyös, mert a bot aránylag egyenletesebben hajlik, ha nagyobb hal terheli a zsinórt. A gyűrűk lehetőleg szilárdan álljanak, meri különben a zsinór nem bír könnyedén futni, mi a horogvetést hátráltatná. Az ín járásának könnyítése végett tanácsos a közbeeső gyűrűket pontosan egy vonalba állítani és őket elég bőre készíteni, hogy a könnyen sodródó zsinór esetleges hurkolódás esetén azon meg ne akadhasson. Az érintett okokból kifolyólag a csuka, galócza, és lazaczfogásra szánt horognyélnél a két szélső gyűrű 15-20 mm., a közbülsőké 8-10 mm. átmérőjű legyen. A gyűrűket viaszkozott czérnával erősítik a nyélhez, hogy a czérna minél inkább tapadjon.
A többrészes horognyél egyes részeinek végein levő rézcsöveket sellakkal vagy kaucsukkal tapasztják a bot-hoz s amennyiben idővel ezek elporladozás vagy beszáradás folytán meglazulnak, úgy a csövet spirituszláng fölött addig melegítjük, míg a sellak vagy kaucsuk ismét olvad és tapadóssá válik. Esős, sáros időben czélszerű a bot tövébe egy lándzsa-szerű fémhegyet becsavarni, ami által a botot földbe szúrhatjuk és elejét vesszük a földre való fektetésnek olyankor, ha a halászatot félbeszakítjuk. Hosszú kétkezes horognyeleknél viszont czélszerű a tűre egy gumi-borítást tenni, hogy a botot testünkhöz támaszthassuk olyankor, ha balkezünkkel egyebet csinálunk.