A halász eledele – Dr. Ecsedi István 1933

A halász eledele – Dr. Ecsedi István 1933
A halászat nehéz munka. Józan életet, sok tapasztalatot és pompás érzéket igényel. A halászok erős, edzett emberek. Egész nap, sőt éjjel is a vizet járják, sárban taposnak, nagy fáradságot állanak ki. Ruházatukban nagyon egyszerűek, táplálékuk is egyszerű, de nagyon kiadós. Nem hallal élnek ők, sőt talán ők esznek meg legkevesebb halat. Hanem az ősi magyar eleséget : kenyeret, szalonnát esznek. Lebbencstésztát főznek levesnek.

Ha azonban jó fogás alkalmával megáhítják a halat, a parti füzesben halászlevet, halpaprikást főznek s mellette néhány szép csukát nyársra húznak ős míg a halpaprikás megfő, a csuka is megsül. Nyársnak csak a fa jó, vasnyárs megrozsdásodik addig, míg a halhús sülni kezd. Nagy halat kétágú nyársra négy száron teríti ki és így szépen pirul.

A halász mindig eleven halat főz meg. A döglött halat nem eszi meg épp úgy, mint a holt Tisza kotús ízű halait sem. A haltartókasból eleven halat válogat. Paprikásnak a vegyes hal: kecsege, harcsa, süllő, furkó keszeg, potykafiú a legjobb. Kezébe veszi a halat, az evező tollán úgy elevenen kezdi lekaparni a hal pénzét erős és éles késével.

A szegény hal borzasztóan szenved a halász keze alatt. Ő kíméletlenül kaparja és mártogatja a Tisza szőke vizébe a kínlódót.Hamar előveszi füstös bográcsát. Telemeríti a Tiszából úgy, hogy a felszíne lefusson róla. A megtisztított, de keservesen vergődő halat újra előveszi és a farkától négy ujjnyira keresztülvágja a testét. Kifolyó piros vérét a bográcsvízbe ereszti. Majd görbe. halászkésével egy vágással oldalát felmetszi, a belét kiveti. A hal apró, veszélyes szálkáit az evező tollán össze-vissza apróra vágja; a halat apróra darabolja és a bográcsba hányja. A nagyobb hal fejét kettéhasítja, hogy a velő hadd folyjon ki belőle.

Így felaprít egy jó nagy márnát, potykát, kecsegét és fiatal harcsát (harcsa pundra, harcsa kupré). Az ilyen vegyes halból fő a legjobb halászlé. A bográcsot egy földhöz támasztott, fél végével egy kétágú fába tett fatörzsre felköti, jó tüzet rak alá. A víz csak éppen feléri a halat.

Még négy szép csukát kerít elő a haltartóból. Sülni nagyon jó a kecsege, harcsa, süllő, csuka. Ezeket hasonló kíméletlenséggel megtisztítja, megsózza. Ezután egyenes fűzfa gallyból jó hosszú nyársat farag. Előveszi a halat. A nyársat a szemén beszúrja, a gerince mentén végigtolja egész a farkáig. A másik kerekre hegyezett végével a tűz mellé szúrja. A hal fejével lefelé áll a nyárson. Még egy kicsit meg is dűti a tűz fele, hogy jobban süljön.A másik csukát már fordítva szúrja a nyársra. A farkánál szúrja be a nyársat és a fejéig tolja.

Míg így elkészül, a bogrács leve pezseg. A halász szorgosan pár fej vereshagymát karikáz a bográcsba, sót, paprikát hint rá eleget. A hal felfőtt. Buzog erősen. Nem szabad kavarni csak fordítani. Hamar fő, pompás illata van. A halász a bogrács párája felé kapkod. Ha a pára ujjaira ragad, már megfőtt a hal.

A nagyobb biztonság okáért megrángatja a hal uszonyát, és ha kijön az uszony szála – biztosan megfőtt a hal. Ezután körül ülik a földre tett bográcsot és esznek. A hal húsa pompás, de még kitűnőbb a leve. A halat egész nap lehet enni mégsem lakik jól vele az ember. Ezért azt tartja a magyar ember : “A hal nem ítel !” A halászok a halételnél nagyon keveset beszélnek. Nem félnek, de tartanak a szálkától.