A fonó-horgászat – egy Öreg horgász írása – Halászat folyóirat – 1901
A horgászatról írt és e lapok múlt évi 20—23. számaiban megjelent czikkemben, mint egyik különleges horgászati módról, a fonó-horgászatról is megemlékeztem, röviden vázolva annak mibenállását. Ez alkalommal bővebben szándékozom a halfogás e módjáról szólni. Talán találkozik a szíves olvasó közt, ki alkalmas hely birtokában kedvet kap e sport űzésére. Mondhatom, nem bánja meg.
A fonó-horgászat úgy természetes, mint mesterséges csalival történhet és azon alapul, hogy a csalinak a víz ellenében való húzásával keletkező sebes forgása oly fény reflexet idéz elő, amely a prédára leső, vagy rablókalandon, levő ragadozó halat a kapásra ingerli. A fonó-horgászatnak műcsalival, u. n. fémfonóval való gyakorlása állítólag már nagyon régi, mert tavak és kiszáradt folyómedrekben oly kanalas forgókat (Löffel-
spinner) találtak, amelyeket a középkorból származóknak nyilvánítottak.
Németországban pedig most is dívik még egy fém forgó, mely czinnből készült utánzata a halnak, „Kozák“ nevet visel s állítólag az I. Napóleont kergető kozákok alkalmazták ott első ízben. Bizonyos azonban, hogy a fémforgóvali horgászat csak újabb időben nyert nagyobb lendületet. A régebben használt forgók több-kevesebb mértékben sikerült halutánzatok voltak, míg újabb időben ettől eltérve, a fősúlyt arra helyezik, hogy a csali mentői egyenletesebben és mentői sebesebben forogjon tengelye körül, ennek révén szórva azt a sziporkázó fényt, amely állítólag a ragadozó halra ellenálhatlan és azt kapásra készteti. A fémfonóval való horgászat ép oly érdekes és vonzó, mint a műlégygyéli horgászat, mivel a siker főképen a horgász ügyességétől függ és gyakorlat által fokozható. Emiatt a németek ennek jósolják a jövőt. Én megvallom, erős szeceszsziót látok benne.
Vegyük már most sorra kellékeit
A horogint mindenekelőtt legyen könnyű, nem túl- hosszú, legfeljebb 3—4 méter; zsinórvezető karikái jó öblösek legyenek, kivált a bot végén kívánatos a tágas karika, mely kissé lefelé legyen hajlítva; nélkülözhetetlen a zsinórkerék is, amelyre nézve fontos, hogy elég nagy és könnyen forgó legyen. Különösen jók az úgynevezett nottingham-kerekek.
A zsinórkerék könnyű és sebesen forgathatóságát az teszi szükségessé, hogy a horogvetésnél akadálytalanúl ereszsze a zsineget. A horogín legyen erős, de ne túl vastag; mindenkor azonban hajlékony legyen, mert így simul a kerékre és fut könnyen, amikor ez szükségessé válik. Ez okból legjobb az impregnálatlan nyers selyem
zsinór. A zsinórnak legalább is 30—40 méter hosszúnak kell lenni, hogy nagyobb hal megfogódása esetén ennek kifárasztására elegendőt engedhessünk. A zsinór vastagsága a remélhető zsákmány nagyságához alkalmazkodik. Rendesen a horgászati kellékek árjegyzékében a vastagság számokkal van jelezve. Eme számozást véve alapúl, fonó-horoghoz a 4-es számút ajánlhatom.
Buktatóra (úszó-para) nincsen szükség, annál inkább elengedhetetlen azonban az, hogy a horogín és fonó-horog patonya közé nyers selyemből vagy húrból, vagy pedig galvanizált rézsodronyból készült, mindkét végén hurokkal és 2—3 forgóval (Wirbel) felszerelt külön elörészt iktassunk. Ennek egyik hurokja a horogbot zsinórjára, a másik pedig a fonókészülék patonyára lesz erősítve avégből, hogy a fonó forgását lehetőleg elősegítse; abban az esetben pedig, ha nehéz hal akadt a horogra, ez a kifárasztás alatt a horogínt össze ne pödörhesse, mert ezáltal könnyen szakadna.
A fonó-horgászat mint már említve volt, vagy természetes, vagy műcsalival — u. n. fémfonóval — történik. Természetes csali gyanánt csak kis hal alkalmazható. A fonóhorog legegyszerűbb, nézetem szerint legczélszerűbb kivételében rézhúr-patonyra erősített 2 vagy 3 darab hármas horogból (Triangl) áll, amely horgok egyike (a legfelső) tolható, azért, hogy a csalihal nagyságához mérten legyen állítható.
A csali feltűzése a következőkép történik
A legfelső horog egyik ágát a kis hal ajkán vagy szemén keresztül szúrják, majd ívalakban meggörbítve, a második hármashorog egyik ágát a farkánál szúrják át. A hal tehát ív alakban áll a horgon, amiért ha víz ellen húzzák, szépen forog, műnyelven szólva: a csali „fon”. Megjegyzem itt, hogy a csali a felhalazás előtt okvetlenül megölendő, mert különben kínjai miatt nem igen lehetne szándékolt ívalakú helyzetben megtartani, vagyis
nem fonna elegendően.
A horgok ugyancsak nyers selyem, rézhúr, avagy galvanizált sodronyból 8—20 cm. hosszú patonyra vannak erősítve, amelynek másikvegén egy hurok vagy fogó van, hogy annak segítségével a fentebb érintett előrészben, illetve a horogínhez legyen erősíthető. A fémfonó, melyre nem jön csalétek, szinte patonyon van és ugyancsak ennek segítségével van a forgókkal el látott előrészbe erősítve.
Úgy a fémfonó, mint fonóhorogkészség rendszereinek száma légió ; azt mondhatom, alig van nevesebb német vagy angol horgász, akinek nevéről egy ilyen rendszer elnevezve ne volna, de ennek daczára folyton újabb és újabb formák kerülnek forgalomba. Ennek megfelelően a fonóhorog felhalazása különfélekép történik a horog alkata szerint.
A fődolog azonban mindig az, hogy a kis hal ívalakban meghajlítva legyen rögzítve, mert csak így fog fonni. Igen hosszadalmas lenne és e kis czikk keretét túl lépné, ha a használatban levő fonóhorgok és fémfonókat csak nagyjából is elősorolnám. A szíves olvasó, ha rászánja magát erre az újmódi horgászatra, a horogkészlet-kereskedők árjegyzékeiben bőven válogathat bennük.
Hazai kereskedőinknél még kevés a választék, mivel úgy látszik, e fajta horgok iránt, nem valami nagy a kereslet, ellenben a németeknél igen nagy. Tapasztalatom szerint legbővebb Stork Hermannál Münchenben (Residenzstrasse 15), hol efajta fonóhorgok és fémfonók igen finom kivitelben nem is igen drágán kaphatók. Egy fonó horog ára 1 korona, a fémfonó pedig 4 korona közt váltakozik. Árjegyzéke a horgászat minden legcsekélyebb kellékére kiterjed és azt kívánatra 1 korona költség megtérítése ellenében bárkinek megküldi, sőt ennek árát el is engedi annak, aki valamit rendel.
A fonó-horgászat gyakorlása
Miután ennél a horgászatnál a csali mindig a víz ellen lesz húzva, ennélfogva fontos, hogy a horgot lehetőleg messze vessük. Ha hihetünk a német szakíróknak, 45 méterre is lehet a horgot dobni, de azt hiszem, ez már végső határa a dobásnak és csakis hosszas, éveken át folytatott gyakorlat alapján érhető el. Elég, ha 20—25 méterre vetjük el a horgot, ami szintén nem könnyű dolog. A horgot kétféleképen lehet dobni és pedig vagy közvetlen a zsinórkerék, vagy pedig közvetve a zsinórvezető gyűrűk segítségével.
A zsinórkerékkel való dobálásnál elengedhetetlen, hogy a kerék jó nagy és igen könnyű járású legyen, azonkívül, hogy kéznél legyen, tehát körülbelül 30—35 czentiméterre álljon a bot alsó vége felett. Fontos az is, hogy maga a horogkészség, illetve fémfonó jó súlyos legyen, mert e súly hozza majd a zsinórkereket mozgásba. Midőn tehát szép csendesen és óvatosan elértünk a kiszemelt horgászó helyre, a horogínt 1—2 méterre, azaz a horogbot 1/2—2/3 hosszúságáig felcsavarjuk. Már most a horogbotot a jobbkézzel a zsinórkerék alatt, a balkézzel pedig a kerék felett, a zsinórt a bothoz szorítva tartjuk és úgy lendítjük, hogy amikor elengedjük a balkézzel tartott horogínt, a horog az előre kiszemelt helyre lehetőleg felülről alá való hullással repüljön. Természetesen a dobás közben a horogín lepereg a zsinórkerékről. Midőn a horog vizet ért, a bot megfelelő állításával úgy intézzük a dolgot, hogy a fonó körülbelül 1/2 méterre merüljön, midőn is szép csendesen kezdjük az ínt feltekerni, miáltal horgunk forogni, fonni kezd.
A zsinór feltekerése szintén kétfélekép végezhető. Vagy a zsinórkereket hajtjuk balkezünkkel, erre hajtva a zsineget, vagy pedig balkezünkkel folyton húzva azsinórt, karikába rakjuk magunk elé. Nem tanácsos felszedést sebesen végezni, csupán olyan tempóban, hogy á horog jól fonjon. Álló vízben tehát sebesebben, erős folyású vízben lassan kell szedni. De arra már azután mindig kell ügyelni, hogy a fonóhorog, külö nösen pedig a fémfonó visszafelé ne essék, sőt hogy meg se álljon, mert biztosak lehetünk benne, hogy a ragadozó hal ezt látva, azonnal tisztába jön a neki szánt csalafintasággal és oda se néz többé annak. Ügyelni kell továbbá arra is, hogy a horogín feszes legyen ; amint pedig’ ezen a ragadozó hal megrántását észleljük, azonnal erősen és röviden vágjuk be a horgot azáltal, hogy a horogbotot kissé felfelé rántjuk. Ha horgunk bevágódott a halba, úgy az int folyton feszesen tartva, jó szaporán felcsavarjuk, míg a zsákmányt horogbottávolra kapjuk. Ezalatt fogalmat szerezhetünk a fogott hal súlyáról és arról, hogy fog-e sikerülni azt egy szerűen kivetni, avagy szükséges lesz azt előbb kifárasztani.
Ha nem akadt halunk az első dobásnál, úgy fonónkat, midőn már egészen közel került hozzánk, szép csendesen kiemeljük és a dobást megismételjük, lehetőleg messzebb dobva, mint az első ízben. Ha 3—4-szeri kísérlet is sikertelen maradt, úgy más alkalmas helyen ismételjük s csak abban az esetben maradunk helyünkön, ha azt különösen jónak ismerjük. A fonó-horog kidobásának második módja a zsinórvezető-gyűrűk segítségével, történik és pedig következőkép: A horogzsinórt, úgy mint már leírtam, felcsavarjuk a horogbot V2—2/3rész hosszúságára. Majd a horogbot alsó végétől számított első és második gyűrű közt és az első gyűrű és zsinórkerék közt az ín visszahúzásával, illetve engedésével egy-egy hurkot képezünk oly hosszúságban, hogy azokat a kinyújtott balkéz két ujjával könnyedén és kezelésre készen tartani lehessen. Már most a fonó-készü léket meglendítve, lehetőleg úgy hajítsuk a víz felé, hogy a balkéz ujjainak hegyével könnyedén tartott hurkok elbocsájtása által felszabaduló mintegy 4—6 méter hosszú ín akadálytalanúl menjen a fonókészülék után. Tapasztalásom szerint így nem igen messzire, legfeljebb 10 méterre lehet a horgot dobni.
Inkább célt érünk a következő eljárással
Amint a fonókészülék a bot 1/2 rész hosszúságra fel van csavarva, az alsó és a második vezető-gyűrű közt lehúzunk annyi zsinórt a kerékről, amennyit kidobhatónak gondolunk. Ezt a zsinórt karikákba szedve a balkezünkben tartjuk, avagy esetleg magunk elé rakjuk. Sporthorgászok annak elhelyezésére derekukon megerősített, fordított eső ernyőhöz hasonló készüléket alkalmaznak és ebbe rakják a leeresztett ínkarikát. A botot meglendítve, kellő pillanat ban eleresztjük az addig balkezünkkel a horogboton rögzítve tartott zsinórt; némi gyakorlattal nem nehéz így 20 méter, sőt nagyobb távolra röpíteni a fonót. A további kezelés már azonos azzal, amelyet fentebb láttunk. Ismétlem, hogy a fonó-horog vetése nem könnyű dolog és csakis hosszú gyakorlat által sajátítható el. Biz eleinte összegabalyodik az ín és a horog sem oda esik, a hová szántuk, de azért ne csüggedjünk, mert csak idő kérdése, hogy megszerezzük azt a gyakorlatot, mely képesít arra, hogy horgunkat a kiszemelt helyre bírjuk vetni.
Egyébként a fonó-horog kidobása fárasztó is, e tekintetben folyóvizén úgy könnyíthet az ember a dolgán, hogy a horgot lassan és közelében a vízbe ereszti és annak sodrától engedi vitetni 20—30—40 méterig, azután kezdi csak lassan behúzni. De ezt csakis sebes folyású víznél lehet tenni és olyankor, ha már a dobás nagyon kifárasztott. De ekkor is ügyelni kell arra, hogy ne ugyan azon az úton vontassuk vissza a horgot, mint mely úton azt eresztettük, hanem a horogbot vezetésével lehetőleg más vonalon. Egyébként is szabálynak tekintsük, hogy a fonóhorgot ne egyenes vonalban, hanem szerpentinákban vezessük, mit a horogbot jobbra-balra irányítása, annak emelése vagy sülyesztése által könnyen megtehetünk.Hosszabb gyakorlat mellett minden horgász megis meri azokat a kisebb fogásokat, amelyeket előirní avagy kimeríteni alig lehet.
Szemügyre véve a fonóhorgászat előnyeit és hátrányait a közönséges buktató horgászattal szemben, nézetem és kedvem szerint ez a fogási mód sportszerűbb mint a buktatás, vagy más horgászat. Érdekfeszítőbb is, mert csak egy rövid pillanat az, melyet megragadni és felhasználni kell; ha sikert óhajtunk elérni, folyton éber figyelemmel kell tehát lennünk, hogy el ne mulaszszuk a horgot bevágni, midőn azt a bizonyos rövid rántást érezzük. Természetesen eme figyelem folytán ez a horgászat fárasztóbb is a többinél. Már a szerszám dobása is nehezebb, minélfogva e horgászattól hamarabb elfordul az ember, ha nem akad zsákmány, mint a többitől.
Ennek ellenében a fogott hal partravetése sokkal izgatóbb és élvezetesebb, mint a közönséges horgászatnál. Hiszen azt a hosszú int, amelyen a ragadozó csüng, előbb fel kell fogni s csak azután kerül a hal közelünkbe. Az ezzel járó izgalom folytán az igazi sporthorgász soha se szokta a halat — még ha lehetséges volna is — egyszerűen kidobni, hanem azt az ínnak szép lassan való fel csavarásával egész közeire vonja magához és csak úgy emeli ki. Mert a hal ide-oda ficzkándozása és erőlködésének megfigyelése adja meg az igazi élvezetet. Igaz ugyan, hogy ilyenkor néha egy-egy hal elszabadul, no de az a sporthorgásznál mellékes. Fő az élvezet, azt pedig a hal menekülésére irányuló törekvésének megfigyelése adja meg.
Sportszerűbb a fonó-horgászat azért is, mert ennél folyton kell helyet változtatni, vagyis sokkalta több mozgást végezünk, mint a rendes buktatós-horgászatnál, melyet rendesen egy helyből végezünk. A fonó-horgászat, úgy mint a műlégygyel való horgászat művészet számba megy, annyi ügyességet és gyakorlatot feltételez; csakhogy a fonó-horgászatnál minden fölösleges mozgást kerülni kell, mert a horogvetést állva kellvén végezni, legtöbbször fedetlen helyről, a hal általleendő észrevevés veszedelme sokkal inkább fenyeget, mint a műlégygyel űzött horgászatnál.
A mi pedig a sikert illeti, arra nézve tapasztalatból következőket állíthatom
A fémfonók, noha elméletben igazuk is lehet á sporthalászoknak, nálam gyakorlatban nem jártak meglepő eredménynyel. Próbáltam pisztrángra, lepényhalra, harcsára, csukára, süllőre, de hiába, pedig amikor ugyanazon helyeken műlégygyel, gilisztával és kis hallal csaliztam fel a horgot, mindig lett halam. Ebből azt következtetem, hogy csak nagyon éhes és meglehetősen tapasztalatlan halanyagnál jár biztos sikerrel, ámde a mi halaink nemcsak nem együgyűekek, de határozottan igen ravaszok.A kis hallal csalizott fonó-horgokkal már többre mentem, mert rendesen több és ugyanazon a helyen is nagyobb halat fogtam velük, mint a buktatós horoggal. Általában arról győződtem meg, hogy a buktatós horog helyesen kezelve a legeredményesebb, amiben következőkre vélek visszavezethetni: A fonó-horog csakis lesben álló, a vízfenéken tartózkodó halra számíthat igazán, holott a buktatós horog a prédájára vadászó s ide-oda úszkáló halat is, még ha nem is nagyon éhes, erősen ingerli és kapásra készteti.
Az ily ragadozó ugyanis, ha a csalit észre veszi, előbb unalmából vagy pajzánságból játszik vele, azután pedig gusztust kap rá, bekapja és horogra kerül. A folyton mozgó fonónál nem így történik, mert ha a hal éhes, a fonót meglátva azonnal rárohan s ha nem éhes, úgy engedi csendesen tovább menni. A kisebb ragadozó egyáltalán nem hogy a fonóra, akár fémfonó, akár természetes csalival felszerelt legyen is az, holott a buktatós horognál az, hogy folytonosan egy csapat kis süllő veszi közre, akárhányszor igen nagy bosszúságot okoz. Annyira apraják, hogy az ember alig győzi őket a horogról leszedni és a törvényes nagyságot szem előtt tartva — tisztességes sporthorgász módjára — őket a vízbe ismét visszabocsájtani. Noha nézetem szerint a fonó-horgászat érdekfeszítőbb, sok horgász a buktatós horgot inkább becsüli, mert azt tartja: Érdekes az, amikor a ragadozó pedzeni kezd s a buktató ennek folytán ide-oda mozog, mert az ember ilyenkor azt kalkulálja, vájjon miféle ragadozó lehet, mekkora és vájjon rászánja-e magát a mulatozás után a komoly kapásra. így gondolkoznak azok a horgászok, akik kártyások módjára a gusztálásban lelik örömüket. Ebben
is van valami!
A fonó-horgászatot, mint említém, álló vízben is lehet űzni, csakhogy itt hamar belefárad az ember, kivált a gyakorlatlan kezdő, mivel a horgot, hogy vígan fonjon, állóvízben sebesebben kell behúzni, a dobást tehát gyakran kell ismételni, azonkívül sohasem lehet a fonót a víz sodra által vitetni, mint folyóvízben tehetjük, ha elfáradtunk. E horgászati mód csakis sebesen folyó, legalább 2 méter mély, tiszta fenekű vízben alkalmazható sikerrel. Ilyen víznél ugyanis a horgot lassan lehet behúzni és mégis mindig vígan fon. Mélynek pedig azért kell lenni a víznek, nehogy esetleg lassúbb mozgatás vagy; valami egyéb okból történő megállás miatt mindjárt feneket érjen, mert onnan csak nehezen lehet a fonót ismét rendes járásba hozni, ha pedig a fenék még köves vagy gazos is, a fonó el-elakad, akkor pedig annak mindenkorra búcsút mondhatunk. A tiszta és átlátszó víz végre azért előnyös, mert a ragadozó nagyobb távolságból veszi észre a fonót. Horgász-társaimnak szívesen és melegen ajánlom a fonó-horgászatot, ezt a szeczessziós horog-sportot. Mondhatom, igen érdekfeszítő,, csak kellő türelem legyen hozzá. Aki próbát akar vele tenni, de sajnálná a beszerzéssel járó kiadást, azt megismertetem a legegyszerűbb fonóval s feltéve, hogy van zsinórkerékkel felszerelt horog botja, nem szükséges külön kiadásokat tennie.
Ez a következő: Veszünk a horogínből egy körülbelül 1—2 méter hosszú darabot, ráfűzünk egy olíva formájú, vagy más ólomsiilyesztőt, úgy, hogy az ide-oda mozoghasson az ínon, e zsinór két végére jön egy-egy fémforgó (Wirbel), vagy ha ez nincs, egy-egy hurok. Már most ennek az előrésznek egyik forgójába^ vagy a hurokba kötjük a horogbot zsinórját, míg a másik forgóba vagy hurokba a patonynyal ellátott egyes vagy kettős felcsalizótt horgot.
A felcsalizást így végezzük
A patonynyal— lehetőleg rézhúr-patoiiynyal— ellátott egyes vagy kettős horognak patony-hurokjába beakasztjuk a csalifűző tűt és ennek segítségével a csali-hal farkánál kezdve, vigyázva a halon keresztül vezetve, a száján át húzzuk ki, úgy hogy a horog szépen a hal testéhez simuljon. Erre a csali-halat a patonyon kevéssé meggörbítjük, a száját pedig fehér vékony czérnával úgy kötjük a patonyához, hogy a hal görbült állapotban lehetőleg feszesre álljon. Ezzel kész a fonó, mire az így felszerelt horgot az előrósz alsó forgójába illesztjük. A további használat úgy történik, mint fentebb elő adtam, tehát a horognál sem nélkülözhető a zsinórkerék.
Ugyancsak arra is kell törekedni, hogy a csali jól forogjon, mi helyesen megtett illesztés mellett biztos: Ézt a ez élt szolgálja különben az alkalmazott két forgó is. Ezzel a horoggal úgy is lehet halászni, hogy lehetőleg távolra eldobjuk és a víz fenekére engedjük sülyedni (feltéve, hogy az tiszta és a horog nem akad el). Ha leért, úgy néha meg-megrántjuk s így hozzuk magunkhoz közelebb, míg egész közel érve, a horgot újból kivetjük. Éz már ugyan inkább fenék-horgászat számba megy, de tapasztalatból tudom, hogy jó sikerrel jár, kivált meleg időben, midőn a ragadozó a víz fenekén lebzsel. Itt azonban, ha a hal rántását észreveszszük, nem vágunk be azonnal, ellenkezőleg, engedünk zsineget és csak ha érezzük, hogy a hal a zsineget erősebben és ismételten rángatja, vágjuk be a horgot. Ehhez a módhoz akkor szoktam folyamodni, ha a fonó-horog vetésébe már teljesen belefáradtam. Ezzel pedig saját tapasztalataimból merített mondandóimat befejezve, bátran állítom, hogy aki megkísérli a fogásnak ezt a módját, nem bánja meg vállalkozását,, sőt minél jobban begyakorolta magát, annál több élvezetet fog a fonó-horgászatban találni. Így jártam jó magam is.