Vidai pisztrángok - Matula Gy. Oszkár • Horgaszat.hu

Vidai pisztrángok - Matula Gy. Oszkár



Rév, Remec, Jádvölgy, Vidapatak. Aki nem járt erre, annak a név nem mond semmit, nekem annál többet. Ha hallom, ha eszembe jut, ma is fény támad bennem.

Fiatal koromban sokfelé kóboroltam. Jártam a Bucsegben, a Fogarason, láttam a Szuhárdot, a Gyimest, a Hargitát, s persze a Vlegyászát is megmásztam, az Erdélyi Érchegység gólemét. A bihari hegyek másak, mint amikor a Kárpát-koszorú. Nem olyan mellbevágóan egyszerre zúdulnak az emberre..Átmenet van a síkság és domb közt, s a domb is csak lassú emelkedéssel visz a magasba, ahol némán és időtlenül állnak a csúcsok, mint megannyi katedrális vagy gigászi vártorony.

Egyszer négy egész hetet töltöttem a bihari hegyekben, Vida patakon. Esztenák ölén ittam aludt tejet, ettem az ordát, szamócán éltem meg gombán, amit magam szedtem a patakparton. Halk szavú, szálfa férfiak élnek erre, pakulárok. Bús dalokat, dojnákat énekelnek az esti tűz mellett, amelyek épp olyan régiek, akár az ösvény, melyen lassan vonul a nyáj. Nyersek, vadak ezek a havasi pásztorok, hamar eljár a kéz, villan a kés, de az útjukba kerülő virágot kikerülik vagy a kalapjuk mellé tűzik, mert úgy tartják, a virág és a dal azért születik, hogy széppé tegyék az életet.

Fent a falutól jó messzire, a Vida-patak partján volt egy házikó. Mord sziklák, sötét szurdokok mélyéről bukkant elő a patak, s a
mohos kövek sürgető szorításából csendessé szelídült az erdészlak alatt. Itt, ebben a kis édenben lakott Áron Mihály, a Csicsóból elszármazott góbé erdész a feleségével. Volt egy kajla szarvú tehénkéjük, néhány tyúk, juh, s mindezekre Bojtos vigyázott, a farkaskutya.

Az ő vendégük voltam, náluk laktam. Az élelmet, fedelet meg lehet fizetni, de ahogy adják. azt soha. Ma is adósnak érzem magam, de nincs már kinek meghálálni. Mihály bácsi alighanem az égi erdőket vigyázza, Borcsa néni meg a bárány felhőkkel perel.
Eleinte unatkoztam. Tilalmi időben jártunk, vadászni nem lehetett. Horgászni meg azért nem volt kedvem, mert idegenkedtem a szilajon rohanó pataktól, de‚ legkivált a pisztránghorgászat szigorú törvényeitől. Csak egy bottal, kézben, műléggyel lehetett horgászni, ez a kötöttség nem volt ínyemre. Aztán egy nap csak elcsalt Mihály bá magával.

Akkor még nem tudtam, hogy ő a Vida-patak legügyesebb pecása. Tőle vettem leckéket először a pisztránghorgászat fortélyaiból. Jó két órát gyalogoltunk bevezetőül. Hegynek fel, sziklás kanyonok között, ahol a Vida ered. Hatalmas páfrányok, som. mogyoró, vadzsálya szegte az utat. A part menti sziklákon gyíkok napoztak, beljebb, ahová már nem jutott fény, fekete szalamandrákat láttunk a kankalin között.
— Itt megpihenünk, aztán eregetünk visszafelé — állt meg Mihály bá egy vízesés aljában. Kezdte kirakni a szerelést, én meg csalánt szedtem a kosárba.
— Remek dolgai vannak — mondtam elismerően.
— Meg kell adni a módját, a pisztráng megérdemli. Nem akármilyen legény.
Mihály bácsi nem alkalmi tákolmányokkal ügyködött, mint a többi hegylakó. Kiváló üvegszálas botjai voltak peremorsóval s bár őt nem ellenőrizte senki, csak műlegyet használt, lenézte az élőcsalit. Pedig a kérészért jobban bolondult a pisztráng, hát még a cserebogárért!

— Azzal nem kunszt — legyintett oktatóm. — Műléggyel fogja meg!
Egy Öreg szivaros skatulyában tartotta a saját gyártmányú műlégykollekcióját. Tollból, szőrből, fonálból ügyeskedte Őket, faggyúval, viasszal itatta át, így elejét vette az elázásnak, s a zubogó örvénylésben sem merültek Víz alá. Sűrűn cserélgette, kileste, milyen színű, és formájú bogár, lepke röpköd a környéken, ahhoz mérte a csalétkeket.
— Próbálja meg, nem boszorkányság — biztatott.
Kézbe vettem a botot, méricskéltem a súlyát Aztán hajítottam.
— Ne olyan hebehurgyán! Ne a sziklára lökje! Alá! Ahol zubog a víz.
Másodikra is mellé dobtam, egyenest a szemközti bokorra. Szakadt a húr, visszaadtam a botot. De nem szegte kedvem a sikertelenség, kedvet kaptam a pisztrángozáshoz.
Egyelőre csak inaskodtam. Én vittem a hátizsákot meg a kosarat. Caplattam Mihály bá után a patakban, lestem a tudnivalót. Élmény volt vele a barangolás. Nézni könnyed mozdulatát, ahogy vízbe veti a horgot. A műlégy pehelyként táncolt a hullámok hátán, vezetgette, emelgette, ingerelte a halat Aztán, ha a húr gyengén megrezzent, villámgyorsan bevágott Nem többet gs nem kevesebbet, mint amennyit kellett. Ritkán hibázott Ilyenkor önmagát okolta-korholta, magában beszélt Ha kicsi hal akadt a horogra, kibillentette a fűbe s olyan Óvatosan bánt vele, akár egy sebészprofesszor. Kiakasztotta a hal szájából a horgot, majd visszadobta a patakba. A nagyját sokáig fárasztotta, élvezte az erejüket Valahányszor új zsákmány került a csalánba, arcán felragyogott az örömmosoly. Pedig enni nem szerette a halat, kivált a szagát utálta.

Egy hétig inaskodtam, aztán önállósítottam magamat. Már megfogtam az első pisztrángot, nem volt nagy, de Ütötte a méretet Milyen szép tud lenni egy ilyen szivárványos pisztráng! Színpompás, mellette az akváriumi díszhal is elbújhat. Borostyán teste kemény, minta kő, s hideg, minta patak vize.
A közeli Dobresten kiváltottam az engedélyt, szerelést Mihály bá kölcsönzött, s ettől kezdve egyedül jártam a patakot. Kezdtem belejönni a mesterségbe, délre rendszerint megfogtam a napi porciót. Soha két egyforma pisztrángot nem láttam. Víztájiként s az időjárástól függően változtatták színüket Egyszer, már a vakáció vége felé megint kettesben bóklásztunk Mihály bácsival. Az egyik szildafal aljából fél óra alatt öt pisztrángot sikerült kibűvölni. A legelső egészen sötét volt, palackzöld. Az utolsó inkább világos mustársárga, meg zsemleszínű.
— Vihar jön — mondta az öreg.
Felnéztem az égre, még csak felhő sem látszott. Keményen sütött a nap, dongtak a fenyődarazsak.
— Hát ezt meg honnan veszi?
— Kérdezze meg a halakat, Ők jobban tudják. Egy biztos, ha a pisztráng színt változtat, nagy idő következik.
Nagy idő alatt vihar értendő, jött is, nem telt bele egy óra, elborult felettünk az ég. Épp idejében szedtük az irhánkat, a közelben volt egy esztena, oda kéredzkedtünk be. Csinos égi parádé kezdődött tűzijátékkal, durrogtatással, recsegett-ropogott a zsindelytető.
— Hiszi már? — intett kifelé Öreg mentorom.
Hittem és hiszem, akár egy axiómát. Mert a pisztráng időváltozást megérző ösztönére még ma sincs magyarázat, hallgat róla a tudomány. Bár az is lehet, csak én nem hallottam róla..
Kint esett, bent főtt az ebéd. A gazda minket is kínált, de előbb a légejt adta kézbe. .Hogy mi a légej? Nyárfából faragott ivóedény,

amolyan havasi kulacs, ámbár vizet nem tart benne a valamirevaló pásztorember, csak fenyőpálinkát.
— Használja— nyújtotta felém.
Használtam. Erős volt, mint a tűz, égette a számat.
— Borókából? — néztem a pakulárra.
— Nem is juhganéjból — mondta helyette Mihály.
Bólintottam, hogy értem. Már hallottam tőle az egyszeri góbé furfangját, aki fenyőboróka helyett juhbogyót adott el a csíkszeredai szegyárban, lévén mindkettő igencsak hasonló.
Megettük a tejespulickát, aztán második fogásnak nyársra húztuk a pisztrángokat.
— Tudja-é, hogy hívják? — incselkedtem az öreggel.
— Pisztráng — nézett rám értetlenül.
— Maguk felé Csicsóban — vágtam rá megdicsőülten. Végre valami, amit Mihály bátyám sem ismer. - Latinul salrno trutta margho farias. Ehhez mit szól?
— Szép, fáintos név — vélte elismerően. — Hanem hát én is kérdeznék magától egyet. Ez mi? — bökött a mellényire.
— Mellény — mondtam mérsékelt biztonsággal. Sejtettem, visszavágni készül a vén zsivány.
— Biharban igen, de Csicsóban kurtik. Na látja! Most kvittek vagyunk. Ioan, adja már erréb azt a légejt, fürdeni akar a hal — Szólt a juhosgazdának.
— Spóroljon kend, még messzi a reggel. Meg aztán nem is evett halat. — Reggel? — kaptam fel a fejem.
— Úgy biz a! — igazolta Mihály is. — Annyi kell, míg lerohan a víz a Vidán. A kanyonon most nem jutnánk át, a hegyet meg hosszú volna megkerülni, nem éri meg. Bár ha siet, felőlem elindulhat.

Eldőltem a vackon heverészni, szárazon zizegett alattam a széna, nyári szagokat lehelt. Érzett rajta a menta, a vadborsó meg a tavalyi avar fanyar illata, amelynél aligha kell jobb altató.
Mire feleszméltem, a nap már lefelé igyekezett, készült elágyazni a hegycsúcs mögött. A pakulár csendben pöfékelt a sarokban, Mihály nyársakat hegyezett szalonnasütéshez.
— Elnyomta a buzgóság. — Legalább jókat álmodott? Hogy akkor mit álmodtam, már nem tudom. De most úgy tűnik, hogy mindaz, amit itt lírtam, csak álom volt. Negyven év távlatából látom Mihályt, a pakulárt és a pisztrángokat. Meg a Vida partján a margarétot. Ülünk hárman az esztena csendjében, kakukk kelleti magát a fenyvesben, s halkan perceg a szú a mohos zsindelyek között.

Matula Gy.Oszkár <strong>
(Az írás, a szerző engedélyével jelent meg a horgaszt.hu oldalán)</strong>

MATULA GY.OSZKÁR író, újságíró, a Matula Press Lap és Könyvkiadó Bt.
ügyvezető főszerkesztője. Telefonon elérhető: (1) 282-4515 vagy 30/218-9748.

Horgász témájú novellás kötetei és regényei:
Zúg a nádas (1996)
Hajdani pontycsobbanások (1998)
Szúnyogpusztai lidércfény (2000)
Eltűnt csukák nyomában (2001)
Harcsanász (2002)
Szellemjárás a zöldhatáron (2003 )
Májusi szivárvány (2004)
Álmomban pisztrángot fogtam (2006)
Vérrel írt testamentum (2007)
Halak az üveghegyen túlról (2009)
<strong>Ez utóbbi megrendelhető telefonon és faxon, ára 145o Ft. áfa-val ,postaköltséggel</strong>

Vidai pisztrángok - Matula Gy. Oszkár


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">