Karácsonyi merengés - Szász Imre • Horgaszat.hu

Karácsonyi merengés - Szász Imre



„Van már kenyerem, borom is van”, mondja az érett, befutott Kosztolányi Dezső egy gyönyörű versében, a fiatalság szegénységére és lázára visszagondolva, s így fejezi be.... "itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben”.
Valami hasonló mélabú fog el engem is, íróasztalomnál ülve. Szemben a falon a horgászbotjaim. Nem sok bot, de ahhoz bőven elegendő, hogy életem végéig kitartson. Már évek óta nem kapok karácsonyra, különleges meglepetésként, egy ötszáz méteres tekercs Abulon Extra zsinórt, egy 15—30 grammos Silstar botot, a csodás (s azóta megszűnt) Abu 500-as szérából egy 507-es orsót, tengeri horgászatra, kuttyogtatásra óriási Mitchell 487-est, s annyi pénzem talán a mai keserves időkben is marad, hogy pótlásul zsinórt, ólmot, horgot vegyek.

Ahogy finomult a szerelékem, ahogy értékesebbekkel, jobbakkal szaporodtak a botjaim, az orsóim, úgy zsugorodott össze a horgászatra fordítható idő, a többszáz kilométeres egynapos kirándulásokra buzdító szenvedély és energia (és újabban, a megállíthatatlan benzináremelkedésekkel, a pénz is).

A bottartón legalul, barna tokban egy háromrészes tonkinnád bot. A hozzá tartozó Viktória tárolóorsó a fiókomban, rajta ötvenes zsinór, amely lassan eléri a harmincötödik életévét: rózsaszín, nagyon
jó zsinór volt, valaki akkoriban Ausztriából hozta. A nehéz bot, nagy ólommal leeresztve ott meredezik ki a csónakból az ásványrárói ágvizek egyikén, egy vízbe dőlt és fehérre koptatott nagy fa vastag ágai között - a vékonyakat már lecsupálta a jeges ár és a sodrás. Megbillen, aztán meghajlik a bot vége, ahogy a süllő elkapja és viszi a kishalat, óvatosan kiemelem a kipöckölt nyelet az ülés alól, kísérem a kapást a víz színéig, sőt azon is túl, aztán bevágok, kézzel gyorsan befejem a zsinórt, a víz színén nagy kavarodásban átfordul a süllő, alábukik, de fel kell erőszakolnom, megmerítem és egy pillanatra elgyönyörködöm szépségében, mielőtt bilincsre fűzném. Kevés zajt csapunk, a süllő meg én, a túloldali sziget mentén a szarvasbika, három tehén- re vigyázva, éppen csak felemeli a fejét,
a szemközti laposon halászó kormoránok tudomást sem vesznek rólam.

A nádbot vége megint kinyúlik a csónakból, vége enyhén rezeg, ahogy a kishal rázza... Dehogy is rezeg. Itt bújik a tokjában, munkátlanul, használatlanul, már ábrándokra sem csábítva, évtizedek óta.
Felette modernebb, két méter negyvenes, üvegszálas NDK bot, szintén a tokjában. Fénykora vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt, a Kiskunsági-csatorna homoki zsilipje alatt a méteres-méterhúszas vízben, ahol nagy támolygó kanalakkal pergetve az ember azt remélte, hogy rávág a csuka, mielőtt a hármashorog mindegyik ága megrakodna naphallal.
A csuka gyönyörű szaltókat mutatott be a sekély vízben, gyakran kirázta a horgot a szájából, s a legkülönb az én csukáim közül, egy háromnyolcvanas, teljesen megtévesztett: a szájában ugyanolyan támolygó villantó fityegett, mint az enyém, kiszedtem, és nem értettem, miért nem szabadult ki a krokodilszerű szájból a zsinórom. Fogtam egy szép csukát és egy támolygó villantót.

E két tokba zárt bot felett mér modernebb felszerelés. Egy négyméteres, teleszkópos D.A.M. bot, amelyet S.L. festőművész barátomtól kaptam ajándékba. Rajta kedvencem, az 507-es ABU orsó. A ponty a ránk boruló fűzfák árnyékából először nem akart kifutni, ott körözött az akadók között, aztán végül mégis kiszaladt, s a Tisza közepén, mikor visszafogtam a harmincas zsinórt, át aranylott a felszínen. Félórába tellett, míg megszákoltuk. Másnak, tavi, balatoni horgásznak talán nem olyan nagy ponty, de nekem az élő Tiszán igen. Kilenchatvanat nyomott. Fölötte egy kettőhatvanas, nyolcvangrammos Shakespeare dobóbot. Könnyű, kellemes, a magamfajta lusta, hamar elfáradó alkalmi pergető horgásznak való. Volt úgy, hogy tíz perc alatt kifogta a kötelezően megtartandó két csemege harcsát Bánhidán: volt úgy, hogy már mindenki megfogta a megfoghatót, Nagy Andris egy negyvenkétkilósat, már csak rám vártak, hogy menjünk, mire sikerült egy tízkilós harcsába elakadnom. Előtte két másfélkilós süllőbe,
mert ez a kegyelem napja volt, mind a négyünknek: a tó mintha buzdítani és kitüntetni akart volna, számos korábbi kudarc után.
Fölötte a könnyű Silstar: érzékenyebb spiccű, könnyebb lévén, lassan kitúrta elsőszülöttségi jogaiból a D.A.M. botot. Úszózásra húszas zsinórral, tiszai horgászatra harmincassal kiváló. Csak a csúszógyűrűje ne fordulna el minduntalan. Hitelét talán egy tonna ponty erősíti. Hajlik rugalmasan a bot, muzsikál a szél a zsinóron, állok a stégen vagy a csónakban, kicsit remeg a lábam az izgalomtól, feljön végre hosszú fárasztás után homályosan a felszín alatt forogva a hal, újból lebukik, de a következő alkalommal már egészen a felszínig hozom, a nagy ponty-száj kinyílik, és a nemrég még csupa erő, aranyló élet szinte tehetetlenül szánkázik a merítő fölé.

Legfelül végül a nehéz kuttyogatóbot a hatalmas orsóval, hatvanas zsinórral. Sok dicsekedni valója nincs, hétkilósnál nagyobb harcsát nem akasztottam vele. Igaz, annyira magukba bolondították a tiszai nyurgapontyok, hogy harcsázásra csak akkor fanyalodtunk, ha etetett helyünkön hosszan hiába vártuk a kapást. De van azért egy sajátos hőstette a nehéz botnak: fogott egy négy és félkilós pontyot. Bokorral feldíszítve. Laci hala megállíthatatlanul belefutott egy vízben álló bokorba. Bánatosan néztük, hogyan rezegteti odalenn, kétméteres mélységben az ágakat. Harmincas zsinórral Laci nem merte erőltetni. Hirtelen elhatározással leengedtem a hármashorgot a hatvanas zsinór végén, és kiemeltem bokrot, halat. A horog egyik szára a hal hasába akadt: Nem nagyon elegáns módja a merítésnek, de hasznosabbat kitalálni ma sem tudnék, búvárhajó híján. S a kuttyogatóbot fölött az üres fal. Bot oda már aligha kerül, minek is kerülne, ami nekem rendeltetett, azt megfogom a régi pálcákkal. De mégis, valami kívánkozna e botok fölé, az üres falra. Egy kép: a ködös, homályos hajnali folyó és a mozdulat, ahogy bevágok. Sivít az orsó, a nagy hal - életem legnagyobb hala - rohan ki a víz közepe felé. Itt aztán elhomályosul minden.

Szász Imre
Megjelent horgász témájú kötetei:

Vízparti kalauz, (1958)
Horgászbottal írtam, (1962)
Halakról és vadakról, (1980)
Vizek vándora, (2000)

Karácsonyi merengés - Szász Imre


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">