Balinok bolondja - Berta László • Horgaszat.hu

Balinok bolondja - Berta László



Hűvös, párás hajnal ígérete érinti meg a tájat. A tükörsima nagy víz enyhén fodrozódni kezd, a túlpart hegyei lassan kibontakoznak vékony ködfátylaikból. Kelet felől, mint rejtett lámpás, narancsvörös pirkadat festi meg az égboltot, majd a nyárfák felett felbukkan a napkorong. A fény ráömlik a tóra, remegve szétterül az apró hullámok hátán, melyek vidáman a partra úszik a csillogást ás a kékes-barna árnyékokra dobják. Ettől a fű smaragdzöldje is fényleni kezd, megcsillannak a harmatcseppek, és az Öreg fűz levelei Suttogva köszöntik a reggelt.
A szél elől menekülő hullámok szinte észrevétlenül gyarapodnak, a mohos parti köveken megtörve, kicsiny tarajokat növesztve bólintanak vissza. Hátukat egyszerre buggyanó örvénylések borzolják, szétfutó nyílsugarak barázdálják. A figyelmes szemlélő előtt drámák játszódnak le, gyors egymásutánban. A vízfelszín ezűstvértű rablólovagjai, az őnök reggeliznek. Néha egész testüket is megmutatják, amint kecses ívben a kétségbeesetten menekülő kishalak után ugranak. Felettük fehérszárnyú madarak lebegnek, csérek ás sirályok kísérik a rablásokat, hogy a heves rohamoktól elkábult küszökből ők is kivehessék a részüket.

A part mentén pedig mindezt a legnagyobb és legkegyetlenebb ragadozó vigyázza, a modern technika vívmányaival felfegyverkezve. Könnyű rugalmas bot, hajszálvékony, eltéphetetlen zsinór, tökéletesen működő orsó-gépezet, ravaszul megszerkesztett műcsali segítségével igyekszik becsapni a mohó ragadozókat. De a kitűnő felszerelés, a gyakorlott dobások csak sokára hoznak eredményt. A balinok átlátnak a csalafintaságokon és nem hagyják magukat könnyen megtéveszteni. Azonban a táplálékirigység végül felülkerekedik az óvatosságon. Amikor egy időben főbb termetes ragadozó ront a kishalak közé és a csobbanások szinte egybe folyva zavarják a hajnali csendet, a pontosan dobott villantó kihívásának az egyik mohó hal nem tud ellenállni. A villámgyors rohammal megszerzett préda a rablót ejti foglyul. Hiába az eszeveszett menekülés, az égető szúrás- tó, és az ismeretlen erőtől nem tud szabadulni. A horgász érzi a kemény rántást, a bot meghajlik, a zsinór feszülve hasítja a vizet. A menekülés hevessége fokozatosan lanyhul, a vad kirohanások megszelídülnek ás a szép hal, mint pányvával kényszerített csikó, megadja magát. A horgász elégedetten fűzheti bilincsre finom eszközökkel és szerencsés ügyességgel megszerzett zsákmányát.
A nap már magasan jár a szél lassacskán elcsendesedik. A strandon gyerekek lubickolnak és a kikötőbe megérkezik az első hajó. A balincsapat eltűnt, az előadásnak vége.

Kezdő horgászként, május végén, a balatonföldvári vitorlás kikötőben áztattam a zsinórt, a Galamb-szigetről és az öböl sarkából. Abban az időben még kevesebb volt a hajó és több a hal. Gyönyörű compók, derék csukák tanyáztak a hínárfoltok környékén. Könnyű bambuszbottal ritkítottam a vörösszárnyúakat, egy-egy aranykárász is befutott, meg egy félkilós compó. Tokoz üvegbotom fenekezőre szerelve várta a jószerencsét. A "menő" felszerelés birtokában sem nagyon jeleskedtem, az érdemesebb halak elkerülték a horgomat. Elszontyolodva vártam a jó kapást, közben érdeklődve figyeltem: a partszéli hínárban, a lábam előtt, hogyan védi a fészkét egy naphal-pár.

Közben letelepedett mellém egy bácsika, úgy tűnt valamelyik üdülő vendége. Hozott magával egy iszonyú görbe, talán másfél méteres dorongszerű botot, melynek egyik végén rozsdás drótból tekert "véggyűrű" éktelenkedett.
A bácsi körülnézett, majd zsebéből elővarázsolt egy "öthuszas pecát". Műanyag-létrácskán néhány méter vékonyka damil, apró úszó, ólom és horog. Másik zsebéből előkerült egy darab kenyér. Megcsócsálta kissé, majd gondosan apró galacsint gyúrt és ezzel csalizta fel a horgot. A zsinórt áthúzta a gyűrűn, végét a bothoz kötötte és a szereléket belódította a vízbe. A parttól három-négy méterre, legfeljebb másfél méteres vízen lebegett az úszó.

Tovább figyeltem a naphalakat, el is feledkeztem újdonsült szomszédomról, Éktelen locsogás riasztott fel merengésemből! Látom ám, a bácsika áll, botja, ha lehet, még görbébb, a zsinór végén meg nagyon csapkod valami jobb hal!
- Adjon neki még egy kis zsinórt, mert elszakad!
- Adnék, de nincs több!
- Na akkor csak fárassza, ahogy bírja.
Így is történt, a zsinór nem szakadt el, én pedig néhány perc múlva
egy másfél kilós compót szákolhattam a szerencsés horgásznak.
Társai nagy gaudiummal fogadták és gyorsan felvitték a halat az üdülőbe. A kisöreg meg folytatta a horgászatot.

Újabb galacsin, kevés várakozás, megint locsogás. Ezúttal valamivel kisebb, kilónyi compó volt a zsákmány.
- Na, ez már elég is lesz vacsorára - mondta szerényen és kíséretével távozott. Én meg ott maradtam a "modern" felszereléssel, kapás és hal nélkül, de vizes merítővel. Dél felé járt már, amikor arra figyeltem fel, hogy kissé távolabb, egy nagyobb hínármező szélén burványló rablások ismétlődnek.
- Ez biztos csuka lesz! Ezt kéne elkapni!
Fogtam gyorsan a kis pecával egy apró vörösszárnyút. Felszereltem erősebb bambuszomat úszóval és nagy süllőhoroggal. Ráakasztottam a keszegecskét. 70-es előke, 30-as főzsinór.
- Ha felszínen rabol, nem kell hosszú ereszték - véltem és mintegy 60 centisre állítottam, majd sikeresen bedobtam a hínár mellé, a rablások közepébe. Nem kellett sokáig várakoznom. Pár perc múlva hirtelen eltűnt az úszó. Vártam egy kicsit - nem jött fel!
Nagy lendülettel bevágtam. Megakadt a hal! Erős kirohanását sikerült fékeznem és a hínártól eltávolítanom. Néhány pumpálás után hosszú, ezüstös haltest jött a felszínre.
- Ez nem csuka, ez balin! Hát te voltál a hínárlakó? Valószínű az ott tanyázó kishalak közül próbálta megszerezni az ebédjét. Némi ügyetlenkedés után sikeresen megszákoltam. Egy kiló kilencvenkét dekát mutatott a konyhai mérleg! Így került terítékre első balinom, csuka helyett, úszós módszerrel.

Évekkel később már pergetőbottal kerestem a földvári mólón és a szigeten az őnöket. Néhány nagyobb hínármező terült el az öböl közepe táján is. Emlékezve első balinomra, figyelmesen vizsgáltam a környéküket. Alkonyodott, csillogni kezdett már az "aranyhíd".
Jó dobásnyira kissé megloccsant a víz és tenyérnyi halfarok jelent meg egy pillanatra az ellenfényben.
- Ott vagytok hát megint! - Máris suhant az ólomhalacska a balintanyába. Vigyázni kellett, mert ha arasznyinál mélyebbre engedtem, azonnal zöldséget fogott. Öt-hat dobás után kemény rávágás! Kissé megszaladt félkörben és tekintélyes mennyiségű növényzetbe burkolózott, úgy tudtam csak kicsévélni nagy nehezen, "főzelékestől". Jött még kettő, az utolsó volt a legszebb, ütötte a két kilót.
Azóta sem találkoztam kedvenceimmel a földvári öböl közepén. Igaz, eltűnt a hínár és a sok csónaktól, hajótól dobálni sem lehet...

A Balaton még néhány éve is kitűnő balinos víz volt. Az utóbbi években kedves halaim száma egyre fogy - sajnos a többi fajjal együtt. Ami megmaradt, mind nehezebb megfogni, pedig újabb és újabb huncutságokat talál ki a pergetők szektája. Talán huszonöt éve kezdtünk ólomhalacskákat csinálni, szivarólom helyett. Szép fehérre festettük, pikkelyt és szemet is rajzoltunk. Elég jól kapkodták az önök, már amikor étvágyuknál voltak. Emlékszem egy nyáreleji délelőttre, akkor még nem volt a balinra darabszám-korlátozás, és a méret is csak 30 centi. A lellei móló "teknőjében" pontyoztunk. Tibor barátom kisétált a spiccre egy szál pergetőbottal, körülnézni.
Észrevette ugyanis, hogy küszvágó csér csapat dolgozik a móló végétől még éppen elérhető távolságban. Hullámzott a víz, rabolt a balin, a csérek meg szedegették a megzavarodott kishalakat. Nem kellett mást tenni, mint a madarak alá dobálni és jött a balin, de hogyan!
Mire észrevettem a távolból, hogy Tibor áll a kőpárkányon, és ugyancsak nyújtózkodik a dobásnál, már két halat fogott! Mivel a pontyok békén hagytak, én is kiballagtam a móló végére, megnézni, mit művel a barátom. Botot, persze, nem vittem magammal, csak kíváncsiskodni mentem.
- Gyere, csináld te is, én már elzsibbadtam - adta át a botját.(240-es Fiwa, Rileh Rex orsóval, akkoriban jó felszerelésnek számított.) Felváltva dobáltunk tehát, aki fogott egy halat, átadta a botot a másiknak és rendbe tette a zsákmányt. Egy bottal, "váltott lovakkal" akasztottunk egy óra alatt tizenegy(!) balint. 6:5-re Tibi nyert. Nem voltak nagyok, a legkövérebb talán két kiló. A kisebbeket visszaengedtük, meg néhányat el is ajándékoztunk a többi horgásznak, akik alkalmas felszerelés híján nem tudtak elég nagyot dobni.
Lassan eltűnt a "falka", a csérek és sirályok is szétszóródtak, az előadás véget ért. Később egyre többet próbálkoztam az ólomhal-műlégy kombinációval. Néhányan lebeszéltek róla, mondván: a légyre csak az apraja jön. Hát többnyire nem így volt.

Van egy igen régi, nagy süllőhorogra kötött, ronda, okkersárga, megtépázott műlegyem, vagy húsz éve vettem, ha jól emlékszem 6 forintért. Ez a "Sárga légy" sokszor fogósabbnak bizonyult minden egyébnél, számos két-három kiló közötti balin vesztett rajta.
Egy alkalommal, ugyancsak a lellei móló kövei előtt, erősen hullámzó, zavaros vízben két-három jókora rablás árulkodott egy termetesebb őn táplálkozásáról. A "sárga legyes" szerelés volt éppen üzemben. Dobtam egyet a kő elé. Aztán egy Új rablás után még egyet. Majdnem a botvégig ért már az előke, amikor megnyílt a víz, megjelent alulról egy tátott szájú nagy balinpofa, és szinte beszívta, behörpölte a sárga legyet. A lábam alatt történt, jól láttam, hogy a rávágás után hogyan fordult és rohant volna el zsákmányával. De a finom ABU Conolon bólintott kettőt, a Cardinal zümmögött hármat és a szép hal megadta magát. Olyan volt az egész, mint a Cápa-film egyik jelenete kicsinyített kiadásban, fogak nélkül.

Úgy tapasztaltam, bizonyos fényviszonyok és vízátlátszóság esetén (általában felhős égnél és zavaros vízben) a balatoni balinok határozottan kedvelik a sárgás szint. Be is szereztem - Grazból, Ljubic úr boltjából - egy sárgára festett fehérfarkú-szarvas farkát, nem is nagyon drágán.
Megtanultam a streamer-kötés alaptechnikáját és 1-es, O-ás süllő-horogra csúnya, de jól működő lazac - illetve balin - legyeket kötöttem. (Ezüstös test, sárga "szárny".)
Tehát a kínálat: fehér ólomhal, sárga légy. Válogassanak!

Egy csendes nyári délután éppen a Ljubic-féle léggyel díszített szerelékemet hajigáltam a meglehetősen étvágytalan balinok közé, a sekély vízben gyalogolva. Nem vettem észre, hogy dobás előtt a légy beleakadt a bot második gyűrüjébe. Az erőteljes lendítés után szakadt a főzsinór, repült az elöke, (35-öst használok) és mintegy tizenöt méterre vágódott a vízbe. Elkeseredtem, mert sok balint fogó legyemet veszni láttam. Megkíséreltem a lehetetlent. Tű a szénakazalban - horog a Balatonban. Megjegyeztem az irányt és Óvatosan, lábbal taposgatva próbáltam megtalálni. Már biztosan túljutottam a "becsapódás" helyén. Megfordultam és a "nyomon" totyogtam visszafelé. Néhány lépés után megbökte valami a talpamat. Lenyúltam, és megtaláltam az előkémet. Az ólomhalra léptem rá. Örömmel kötöttem fel újra és még sokáig használtam kedvenc legyemet, számos balin bánatára. Míg egyszer egy botvégen ugró őn végleg el nem vitte, köszönhetően a rosszul beállított féknek és még rosszabb rilexemnek.
E már klasszikusnak számító szerelésen kívül elég sok balint tudtam kapásra ingerelni körforgó villantóval és wobblerrel is. Az igazi műlegyező készséget nem próbáltam még, mert mikor aránylag közel és szélmentes időben jött a hal, nem volt kéznél. Sokszor vittem ugyan erősebb legyező botot ígéretes helyekre, de bevetésére soha nem került sor. Pedig az lehet ám a horgászat! 7-8-as bottal megakasztani egy jó őnt. De ami késik, talán nem múlik. Hogy-hogy nem, az is előfordult, hogy a "nyúlnál volt a puska", vagyis a hal fogta meg a horgászt. Nem vagyok büszke rá, de elmondom, mert először én sem tanultam a más kárán.

Ez is Lellén történt. Reggelente együtt kergettük az őnöket, K.G. -vel aki még nálam is szenvedélyesebb balinozó, ráadásul sokkal jobban is csinálja. Évente összetalálkozunk - a Balatonban, mert egyformán kedves sportunk az őnök után taposni a selymes hullámok között, a bársonyos homokon.
- Ez a tiéd! - figyelmeztettem egy hozzá közelebb eső, "lőtávolon belüli" rablásra.
- Köszönöm, most már "érik a gól" - szól vissza egy másik, csattogó rablás után, és máris görbül az acélos Daiwa, egy jó kettest idomít a derékig érő vízben.
- Ez az, aki tud, az tud!
- Ne szerénykedj, neked is volt jobb napod! De vigyázz, mert a második hármashorog az ólmon engem is megtréfált már.
- Tudok vigyázni magamra!
- Jó, csak a balinok is tudják!
Nemsokára elköszöntünk, megfogta a három halál. Kempingbiciklijéről még visszanézett, én pedig tovább hajigáltam. Jó dobásnyira egyszerre két hal is repült ki a vízből a küszök után. Tempóban dobtam a rablások közé, hármat fordítottam az orsó karjával és végre megakadt - azon a reggelen az első! Szépen elfárasztottam, amikor felfeküdt a vízre, megfogtam és a derekamra szerelt bilincsre akartam fűzni. Utolsó erejével csapott egyet a farkával és az ólomhalacska orrán lógó drillinget (a hátsó bent volt a szájában) elegánsan beakasztotta a bal hüvelykujjamba! Majd biztosítás képpen még kettőt vágott - és fogva voltam! Mit mondjak, Szent Péter, minden halászok és horgászok védőszentje talán megbocsátotta azokat a keresetlen kifejezéseket, amik éppen kicsúsztak a számon. Álltam a derékig érő vízben, félig megfürödve, száz méterre a parttól.

A hüvelykujjamon fityegett egy másfél kilós hal, a hármashorog egyik ágát majdnem átrángatta az ujjbegyemen! Csak majdnem, mert a hegye még nem jött ki. A többi ujjam a kopoltyúkban szorította a szerencsétlen jószágot, ki is múlt hamarosan. Már "csak" reflexszerűen rángatózott. Kivánszorogtam a vitorlás kikötő mólájáig, ott hagytam a horgásztáskámat. Felmásztam úgy, hogy jobb kezemben kedvenc botom, a balban pedig akkor nem annyira kedvenc halam lógott.
Leakasztottam az ólomvillantót az előkéről. Egy közelben horgászó, nyugodtan mondhatom: "bajtárs", segített fogóval megfogni az ólmot, hogy levehessem a kulcskankáról a drillinget, melynek egyik ága az ujjamban parkolt. Egy nagyfröccs ennél jobb lett volna.
Megköszöntem a segítséget, fél kézzel összepakoltam és vissza mentem a támaszpontomra, az üdülőbe.
- Jaj, miért nem mentél orvoshoz!? - fogadtak siránkozva, amikor meglátták a belém nőtt horgot.
- Talán azért, mert nincs kedvem szegény Nyári dokinak elmagyarázni, mi történt és mit kell csinálni. Én pedig tudom - hiszen vettem már ki kollégámból is horgot.
A Rejtő-regény jutott eszembe: ... itt már öltek orvost is. Régi étterem ...
- Lajos bácsi, légy szíves, hozz a patikából Lidocaint, mert az éppen nincs nálam, itt a recept - szóltam öreg barátomnak.
- Meg egy csípőfogót is valahonnan! - kiabáltam utána, amikor füstölgő bicikligumikkal kiporzott a parkolóból.
- Jó, azt nem a patikában kérek.

Szakmai részletekkel senkit sem akarok untatni, vagy elborzasztani. Érzésteleníteni kellett az ujjamat, hogy roncsolása nélkül vehessem ki a horgot. Ehhez meg kellett szúrnom a tövét kétszer. Sikerült.
- Lajos bácsi, jöhet a csípőfogó’
Hozott egy félméteres, áttételes gépszörnyeteget, az első világháborúban ilyennel vágták át a drótakadályokat. Elcsíptük a hármashorog ágait, aztán már minden könnyen ment. Szépen átböktem és kivettem a horgot. Nem is fájt, tényleg. Lajos ugyan kicsit rosszul akart lenni, de megittunk gyorsan "kétszer három decit, hatszor" és mentem vissza horgászni, akasztottam is még kettőt. Ilyen a - balinok szerencséje. De azóta egy horgot szerelek a balin-álomra!

Fogtam még önöket a Rábából, Tiszából is, csak sokkal kevesebbet, mint a Balatonból. Az ólom-műlégy kombináció ott is bevált, és jól működtek a wobblerek is. Főleg az ezüstös 5 cm-es Shad Rap, de saját készítésű, vöröses (GFR szín-utánzatú) csuka-wobbleremmel is sikerült egy szebb példányt becsapnom. Elég sok balint zsákmányoltam az elmúlt huszonöt év alatt, de igazán nagyot még nem. Csak három kilós volt a legjobb. Így hát eseteim inkább egy szorgalmas, de nem különösebben ügyes és szerencsés horgász történetei.

Befejezésül következzenek a "balatoni delfinek".
Véget ért a két hetes nyaralás. Már be is csomagoltam a kocsiba. Ebéd után lementünk a partra, egy búcsúfürdésre. Melegen sütött a nap, az ég kékjét a tó tükrözte vissza. Ilyenkor nehezen válik el az ember - főleg ha horgász - a Balatontól. Üldögéltem a strandon, szemem megszokásból pásztázta a felszínt. Talán 150 méternyire egy csapat gyerek pancsolt a sekély, alig fodrozódó vízben.
-De mi ez?
-Csillogó fehér villanások a fürdőzők között! Szinte
a gyerekeket átugrálva, népes balinfalka hancúrozott, delfinmódra.
Azóta sem láttam ilyen vízi játékot! Egyszerre két-három őn is úszott
- a levegőben, olyan volt, mint egy delfin-show. Nem zavartatták magukat a gyerekektől. Ezt nem lehetett kihagyni! Felrohantam a kocsihoz, kikaptam az első kezem ügyébe eső botot, szerencsére a 270-es DAM pergető volt, belekotortam a horgásztáskába egy ólomhalért. Futás vissza a partra, be a vízbe, irány a rablások! A család nem titkolt rosszallása követett.
- Jaj bácsi, itt akkora halak ugrálnak! Ugye nem bántanak? - fogadott a gyereksereg.
- Persze, hogy nem, hiszen ezeknek foguk sincsen! Elkezdtem "vadászni" a rablásokra. Bent voltam a "show" közepében, olykor botvégnyi távolságon belül ugráltak, fröcsögtek a szebbnél szebb őnök, de nem kellett nekik az ólom. Elmúlt egy negyedóra, szorgos dobálással. Kissé csendesedtek, ritkultak a rablások. A gyerekek is kifelé tartottak. Egy távolabbi, jó "vastag" rablást céloztam meg, túlsuhintottam rajta az ólmot, behúztam, és végre rávágott keményen, jól is akadt. Annak rendje és módja szerint kifárasztottam és a gyerekek kíváncsi csodálkozásától kísérve vittem ki a partra a halamat. (2,5 kilós volt.)
-Jé, mekkora szája van.
-És tényleg nincs foga.
Még volt idő, hogy hazaindulás előtt rendbe tegyük a zsákmányt. A balin-showt azóta is emlegetem. Szépen köszönt el a Balaton, igazi horgászajándékkal.

Az írás a szerző engedélyével jelent meg a horgaszat.hu oldalán.

Balinok bolondja - Berta László


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">