Egy igazi harcsakaland • Horgaszat.hu

Egy igazi harcsakaland



Kilenc évvel ezelőtt késő ősszel, kora hajnalban érkeztem a partjára. Nagy köd volt 0 fok körüli hideg. Halőrünket nem találtam, szerszámaimhoz nem tudtam hozzáférni, elzárta azokat. Volt a hátizsákomban egy másfél méter hosszú, alul négy, botvégnél kér milliméter vastag, háromrészes acélbotom, egy Quick orsóm 150 m egészen új selyemzsinórral, 6-9 font teherbírással.A víz szélén találtam egy jókora szélhajtó küszt. Felfűztem egy 3 nullás, igen hosszúnyelű, erős norvég horogra, jól meggörbítve. Forgókapocs, ólom volt nálam, hamar kész voltam. Nem akartam időmet a halőrre való várakozással vesztegetni. Elkezdtem a part mentén dobálni. Bár a víz nagyon haldús Volt, jó tíz percig nem volt kapásom. Egyszer, kb. 30 méterre a parttól, mikor az ólmom feneket ért, jó egy percnyi várakozás után egészen lassan kezdettem pergetni.

Alig egy-két méter után egy kisebb rántást éreztem, rögtön behúztam, először gyengébben, másodszor erősebben. A második behúzásnál éreztem egy kis ellenkező irányú húzást. Biztosra vettem, hogy süllő és pedig szép példány. Előző heten ugyanitt ugyanígy három szép süllőt fogtam, így összesen tiz kiló körül. Aztán feszülten maradt a zsinórom egy újabb egész percig. (óh, be sok Idő ilyenkor egy perc is) Lassan csavartam a Quick karját, de a hal nem mozdult. Most már tisztában voltam, nem süllő, nem csuka. harcsa ez. Karórámra pillantottam. Pontosan nyolc óra volt Abban a pillanatban megindult az én halam. Amint mondani szokták, - szinte füstölt a Quick. Az orsó elején lévő fékszabályozóhoz nem mertem, de nem is tudtam volna nyúlni, az ujjam hegyével próbáltam enyhén fokozni a fékezést.

Egyszer éreztem, mint csúszik az ujjam alatt a 100 métert az 50-nel összekötő csomó. Még jó 30 méter lefutott azután lazulni kezdett a zsinór. Hirtelen szorosabbra húztam a féket és Úgy 20-30 méter után sikerült újból érintkezést találnom a harcsámmal. Megfordult éshol ment, jött Vissza. Tőlem 30 méterre elkezdett nem túlságos sebesen, pontosan derékszögben, előttem sétálni, 25-35 métert előre, ugyanannyit vissza. Közben láttam Úgy félkilométerre egy embert a tó partján. Kiáltottam, ordítottam, üvöltöttem, mert ekkor jutott csak eszembe a nagy izgalmamban, hogy nincs vágó horog nálam, nincs még a fakeretű kiemelőm se itt. De az ember nem hallotta, továbbment. Én pedig ettől kezdve szakadatlanul ordítoztam, ígértem fűt-fát, csak jöjjön ide valaki, - sehol senki. Karórámra néztem, fél kilenc volt. Ebben a pillanatban láttam meg a harcsámat. Először a farkát, majd a fejét. Nagy volt, nagyon nagy, még a vásár csarnokban sem láttam ekkorát. Káromkodtam, mint a jégeső. Szidtam a halőr egész családfáját. Hiába, senkit sem láttam.

Tudtam mit bír a zsinóron, tudtam, mit bir a végtelen puha acélbotom, csak azt nem tudtam, mit fogok csinálni, ha harcsám kifárad. Egy gáton állottam, néha tíz-húsz lépést jobbra, majd balra sétálva. A harcsa nem úszott sebesen. Egyenletesen de megállás nélkül sétált előttem. Ha kissé erőltettem, egy-egy fej mozdulattal visszatért régi útjára. Egy darabig attól féltem, a fenekére fog menni. Nem, állandóan két-három araszra a vízszinttől, néha egy pillanatig kiemelkedve úszott ilyent még nem észleltem, de nem is hallottam soha. Órát néztem, kilenc volt. Hát már egy órája tartott a tánc. Semmi jelét sem éreztem, hogy halam fáradna.Hirtelen - egy felbukkanás után, felém közeledett. Tíz-tizenkét méterre megállott és újra kezdte sétáját. Jó negyedóráig így folytatta, aztán Újra közeledett. Itt másfél méter magas volt a kőgát és közvetlen mellette a víz ugyanilyen mély. Tudtam, hogy ha lefekszem a gátra, akkor sem érem el a száját. Beugorjak? - Brrr, hideg a víz és ha be is ugrom. mikor? Most kellene, míg nincs közel, mert később megriad. De ki tudja, meddig tart még a fárasztás?

Töprengésemnek a harcsas vetett véget, oda jött a parthoz 2 méterre. Ott kezdett sétálni. Egyszer sem kísérelte meg a parthoz dörzsölni a száját. vagy a fenékre menni. Az idő telt tíz óra volt de az én harcsám egyenletese szántotta a vizet. Ilyet soha, soha sem láttam. Néha úgy feljött, hogy tisztán láttam a egész halat. Szörnyű nagy Volt. Egy ízben Úgy bukott fel, hogy az ólom közötti 50 cm távolság négyszer—ötször is meg volt a harcsa hosszában. Legalább két méter. Hány kiló? És az én harcsám sétált tovább, mintha egy kötélre kötött követ forgattam Volna. Az első rohanása után egyetlen egyszer sem erőszakoskodott, egyetlen egyet sem rántott. Húzott de nem erősebben, mint egy 3-4 kilós ponty. Egyszer újra az órámra pillantottam. Fél tizenegy felé járt, Az én harcsám anélkül, hogy erőltettem Volna, hirtelen a parthoz jött. Alig egy-két araszra. Most valamivel lassabban húzott és néha hirtelen, talán egy méterre lebukott, meg-megfordult, de egyenletesen folytatta útját, csodálatos volt. Én már — nem tudom miért — tudtam, hogy nem emelhetem ki. El kellett veszítsem. Lefeküdtem a partra, a víz színe felé nyújtottam a botomat és úgy kísértem egy darabig. Szerettem volna, ha hírteles három, vagy legalább két méter hosszúra nőtt volna a karom.

Gyönyörködtem a felségesen szép halban. Valami őskori hihetetlen nyugalom volt benne. Feltétlenül látnia kellett engem, de semmibe vett, nem érdekeltem őt. De vajon miért nem menekült? Alig látszott rajta a fáradság. Hatalmas szája bal sarkában ült a horgom. Tisztán láttam, tudtam, ki nem akad. Szerettem volna, ha gyorsabb ütemben úszik, de minden kísérletem hiábavaló Volt. Sőt, most többször megállott, többször fordult. Hirtelen az a gondolat támadt bennem, hogy a harcsát elvezetem a tó ama részére, hol tudtam vannak emberek. Talán sikerül vágó horgomhoz jutni. Testileg és szellemileg is el voltam fáradva, nem a harcsa. Csak ennek tulajdoníthatom, hogy tervemet azonnal végre akartam hajtani.

Még azt sem vártam meg, míg harcsám arrafelé fordulhat. Meg akartam fordítani. Kissé sikerült a fejét felemelnem, éreztem hogy vissza akar fordulni,besüllyesztettem a botom hegyét Egyenesen szembe fordult velem. A parttól két araszra lehetett a szája széle. Lassan kitátotta a száját és fordult. Fordulat közben, — hej de jól láttam — horgom, már nem lapjával hanem élévet állott a hatalmas állkapcsok között Azután Összecsukta a száját, - szinte hallottam, mint tört el a horgom. Botom kiegyenesedett, ólmom Úgy röpült vissza, hogy épp a torkomat érte. Villámgyorsan elkaptam. Hurkot vetettem. A harcsám visszafordult, úgy ahogy akartam ás a part mellett szépen a víz felszínére jött, kilátszott s hátából jó négy ujjnyi. Rádobtam a hurkolt zsinóromat, puffant az ólom a vízen — elhibáztam. Még egy pár másodpercig mozdulatlanul állt a vízben, aztán fordult, lebukott mint a menekülő csuka. Soha Sem láttam többé. Sovány vigasz, hogy más ember sem találkozott vele. Percekig álltam mereven, semmire sem gondoltam. Delet harangoztak a faluban. Tudtam jól, én voltam a hibás. Ha nem erőszakoskodom, ha nem akarom a fárasztást más irányban folytatni, ha ott maradok, ha nem sietek, ha a négy órát megpótolom még eggyel — enyém a harcsa. Fél óra múlva már jött a halőr. Hozta a szerszámaimat, a vágóhorgomat, de már nem volt mit kiemeljek vele.
R.R. - 1951. Augusztusa

Egy igazi harcsakaland


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">