A sporthorgász morálja • Horgaszat.hu

A sporthorgász morálja



Még a háború előtti boldog időkben egy Angol sporthorgász eljött vagy 3 hétre Felső-Magyarország egyik kitűnő pisztrángos patakjához csak azért, hogy sportjának élhessen. Első dolga volt természetesen az, hogy az állami halászjegyet és a halászat tulajdonosától a horgászengedélyt megszerezze.

Ezek birtokában mindennap elment horgászni, az egész napot a patak mentén töltötte és este tért vissza szállodájába. Első este kivette kosarából a zsákmányát: egy darab szép pisztrángot és odaadta, hogy készítsék el előételnek vacsorájához. Mindenki csodálkozott az angol ügyetlenségén és lesajnálták, hogy oly keveset fogott, de nehogy fájdalmat okozzanak neki, hallgatagon teljesítették rendelkezéseit.

Amidőn azonban a második, harmadik, stb. napokon az angol mindig csak egyetlen-egy pisztrángot hozott haza, a kíváncsiság tetőpontján a szállodás nekibátorodott és bár tudta, hogy mindenki, aki csak kimegy a patakhoz, bő zsákmánnyal tér vissza, a következőkép megédesítve adta be az angolnak a pirulát:

- Nagyon halszegény a mi patakunk, bizonyára nem a legjobb szórakozást nyújtja.
- Sőt ellenkezőleg, ritkaságszámba megy még az én hazámban is az ilyen jól gondozott és halbő pisztrángos víz, mint amilyen az itteni patak. Hiszen én is mindennap fogok 25—30, sőt néha több darabot is és kitűnően mulatok a pataknál, melynek természet szépségeivel is alig tudok betelni. A megfogott halakat azonban sértetlenül visszabocsájtom a vízbe és csak egyet hozok haza, mert többre nincs szükségem.

A szállodás ámulva hallgatta végig az angol sporthorgász etikájának e megnyilatkozását. Oly etika ez, mely sok évszázados múltra tekinthet vissza és mely ezen hosszú idő alatt a köztudatba is átmenve, oly fényes módon csiszolódott ki. Azt hiszen, nem tévedek, ha azt mondom, hogy Angliában azt a sporthorgászt,

aki a saját szükségletén felül zsákmánnyal megrakodva térne haza, még a saját felesége is felelősségre vonná. De közelfekvő okok is e mellett szólanak:

Angliában bizonyára még álmában Sem jut eszébe senkinek az, hogy fölösen hazahozott halait eladja, az elajándékozásra pedig azért nincs módja, mert ott úgyszólván mindenki maga fogja meg azt a halat, amire szüksége van. Mi sem küldünk valamely vadásztársunknak ajándék nyulat soha.

Másként áll a helyzet a mi hazánkban, ahol mindenki a bolondokházába valónak tekintené azt a horgászt, aki az angol példáját követné. Sajnos a sporthorgászat bölcsőkorában élünk még mostanság. Annak a magas létrának a legalsó fokán állunk csak, melynek legfelső fokára az angolok már megérkeztek. Nehéz munka lesz feljutni oda, de meg kell küzdenünk vele közgazdasági, népjóléti és ezer más, a nemzet érdekében fekvő okból.

Írta: Báró Szurmay Sándor, nyugalmazott tábornok,
1926 Sporthorgászat folyóirat

A sporthorgász morálja


Követendő példa!

Követendő példa!

Szomorú tény, hogy lassan

Szomorú tény, hogy lassan eltelt száz év az írás óta, de csak nyomokban fedezhető némi változás.

Mikor jutnak el a kedves

Mikor jutnak el a kedves angol urak ahhoz a ponthoz, hogy nem elvezik egy masik eloleny vergodeset, szenvedeset, amit ok okoznak neki? Vennek elo a micsodajukat es azt huzgalnak nagy elvezettel?

Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">