A nagy harcsa - 1906 - Öreg horgász • Horgaszat.hu

A nagy harcsa - 1906 - Öreg horgász



Volt itt nálunk a Ferencz-csatornában évek előtt egy a régi időkből visszamaradt „harcsika", - amint őt az én kedves halászom nevezte, ismerte minden sváb gyerek is félelemmel vegyes bámulattal adózott neki. E harcsikának állandó tanyája a zsilipünk falában épített, de nem használt falazott csatorna volt. Innen indult őkelme esténkint rabló hadjárataira. Legtöbbnyire a zsilip alatti mély vízben tartózkodott, néha farkával csapkodott, vagy magát felvetve, oly zajt okozott, mintha egy ló esett volna a vízbe. Jómagam 12-15 év alatt számtalanszor láttam, hol messzebb, hol közelebb, néha az egész halat is, a mikor a zsilip alatti malomárok torkolatánál süllőre horgásztam. Egyszer annyira közelemben vetette fel magát, hogy a víz arczomba fröccsent, s bizony ijedtemben a lábaimat őnkéntelenül is magam alá kaptam! Esténkint a malomárokba is betért, egészen a malomig vonúlva, hogy fellakmározza a turbina által összetört kis halakat. Még csintalankodni is szokott.

Nevezetesen ismételten megtörtént, hogy a nagy harcsa jártában-keltében afféle teszi-veszi háló fölé jutott, milyet jó svábjaink egyike-másika néha egész éjjel át őgyelget a csatorna partján. Amint a háló megrándult, s a halász sebbel-lobbal emeli, a harcsa a veszedelmet észrevéve, egyet csapott a farkával, pozdorjává silányítva a híres halászszerszámot. Ilyen tréfát minden évben 2-3-szor is csinált, anélkül, hogy a nagy halat megfogtuk volna. Nem csoda, hogy lassanként valóságos legendák keringtek róla forgalomba. Egyik-másik nagyon megijesztett halász akkorának állította, hogy hozzá képest még a Jónást elnyelő czethal is eltörpült. Jómagam úgy 60-70 kilónak becsültem.

Néha a libákra, meg a kacsákra vetette magát s azokat lábaiknál fogva elkapta, víz alá húzta és elnyelte. Persze nagy volt a riadalom a libaseregben. még inkább utána az asszonyok közt, s mivel a csatornának ezt a részét horgászsport kedvéért én tartottam bérben, a kárvallott asszonyok panaszaikkal hozzám fordultak. rimánkodva, hogy fognám ki a „grosse Fusch” -t, mert valamennyi libáikat elpusztítja. Persze a lúdlopások ós kacsasikkasztások mind az Ő rovásán száradtak. Egy szép este szokott helyemen süllőre horgásztam és a harcsa úgy 8-10 órára megint felvágta magát. Horgomat arra a helyre dobva, hangos szóval bíztatom : Nesze kapd be ! És uram fia alig ért a horgom a víz sodrába, látom, hogy a buktató egyenletesen megy ám lefelé ! Zsinórt engedek ás midőn már, vagy egy fél percz múlva erős rángatást is érzek, bevágom a horgot. A bevágás után próbálom mi van lent ? Halam - mert az volt, éppen nem reagált s mint egy tuskó úgy feküdt, ámde a horogín rezgése nem hagyott kétségben, hogy hal van a horgon.

Most már aztán igazán nem tudtam mitevő legyek. Horognyél, ín és horog ugyan elég erős volt - 7-8 kilós halra addig, míg segítség jönne ladikon, de a horogín csupán 25 méter hosszú volt s e miatt nem remélhettem a halat tarthatni, legfeljebb ha az egész szerszámot bedobom a vízbe és magam kerítek ladikot. Ilyen volt egy közel, de abból meg az evező hiányzott, azonfelül az idő is már esti 8 óra felé járt. Hogy ily körülmények közt a hallal nem bírok, ezzel tisztában voltam, nem maradt tehát más hátra, mint búcsút venni tőle - kevesebb horogín árán, mivel a horog és a buktató úgy is veszendő volt.

A dolgot kezdtem komolyan venni s a zsinórt jó erősen megragadtam. Egy ideig a harcsa türelmesen állta s csupán a fejét mozgatta, de a mint megunta a zaklatást, egyet csapott a farkával és a vastag selyem horogín, mint a czérnaszál úgy elpattant, ő maga pedig, mint akár egy víz alatt járó hajó, oly hullámokat csinálva, elevezett. Persze otthon kinevettek. No, megállj te harcsa, gondolám, majd adok én neked horgot, amit nem szakítassz el. Másnap írtam Storknak Münchenbe, megrendelve a legnagyobb fémforgót az ú. n. norvég kanalat, hozzá egy galvánsodrony előint, mely Stork szerint 40 kilós halnak oda se néz, s az itteni kötelesnél pedig készíttettem 100 m. hosszú és ujjnyi vastag fonott horogínt. Mikor a szerszám együtt volt, vontatott horoggal kezdtem rá vadászni. Ámde hiába, úgy látszik megismert és nem akaródzott neki a norvég kanállal barátkozni. Ha észrevettük, hogy bement a malomárokba, elzártuk annak torkolatát hálóval és szákkal zavartuk.

Ez is hiába volt. Kisebb halakat, süllőt, harcsát mindig fogtunk, de a nagy halat nem bírtuk beterelni a szákba, pedig vajmi gyakran hallottunk esténként „kaffantani.” De ő kelme úgy látszik - érezte a pecsenyeillatot ás felment a malom alatti örvényes mély kopolyába ás onnan ki nem mozdult. Így aztán lassan lemondtunk arról, hogy a nagy harcsát kifogjuk. Egyszer azonban az én házi kacsáimból is elveszett kettő - reggel ugyanis még mind megvolt, este azonban kettő hiányával biczegtek haza a vízről. Természetesen ők is a nagy harcsa rovására kerültek. „Már mégis szégyen, hogy olyan híres horgász létedre azt a halat nem tudod elpusztítani. „AgyonIőném, ha máskép nem megy. Ilyenforma kijelentéseket kellett otthon hallanom a két kacsa eltűnte folytán.

Előhívattam tehát az én öreg halászomat, kijelentvén neki, hogy a feleségem kiadta a parancsot, hogy a „harcsikát” ki kell fogni, hát majd csináltatok én a lakatosnál egy jó nagy horgot és aztán ő próbálja meg kecskebékával „kuttogtatón" (butykázva) a harcsát kifogni. Majd hát „megpróbálhassuk”, de alig hiszem, hogy horogra megy, mert már két hete próbálom, de nem kap, pedig mindig a zsilip alatt ténfereg: mondta a jó öreg halászom.

A lakatos hamarosan megcselekedte a horgot, az öreg vígan butykázott esténként, hal azonban nem jött. Egy szép reggelen beállít az öreg hozzám, szontyolódva s bizony arczából semmi jót nem néztem ki. No mi baj öreg ? - kérdem tőle. Hát bíz uram, a nagy harcsa leszakadt s horogról, oszt’ elvitte. Hát az hogy esett ez meg kérdem tőle. - Bíz úgy történt az, hogy tegnap este vacsora után, mondom megpróbálom a buttykázást, mert ritka szép holdvilág volt. Úgy tíz óra felé egyszerre csak ránt ám a kötélen a nagy hal egyet, s majd hogy kifordított a csónakból, én se vótam lusta, visszarántok, hogy a horog jó fogja és kezdem a kötelet beszedni. Gyütt is a hal, mint a parancsolat, s már azt gondoltam, hogy nem is a nagy harcsa van rajta, hát a mint már oly közel húzom, hogy majd elértem, felüti a fejét - vót olyan mint egy kétfülű kondér - azzal egyel csap a farkával és elment. Elszakította az én drága jó buttykázó horogpányvámat amelyikkel 30 év óta horgásztam és magam fontam. Alighanem, az volt a baja a maga horogínjának, hogy 30 esztendős volt, meg hogy maga megijedt a harcsa nagy fejétől ? De miért is nem fárasztotta ki előbb a halat mielőtt ki akarta venni? - De hiszen uram, az fárasztott ki engem, nem én őtet, hisz úgy vitte a csónyikot, mint a vasbika a vagonyokat, oszt’ igaz a mi igaz, egy kicsit meg is voltam hírtelenibe ijedve.

A következő évben, június végével rendes helyemen, a malomárok kiöblésénél többször süllőre horgászva feltűnt, hogy az én nagy harcsáin nem mutatkozik. Kérdem az öreg halászomat, mi van a mi harcsánkkal öreg ? - még nem láttam az idén, tán itt hagyott bennünket ? Itt bíz az uram, mert míg maga a fürdőbe volt a molnárok agyonverték. Mi a tatár, - aztán hogy lehetett az? Hát egy este a harcsa ismét felment az árokban a malom alá, ott úgy látszik jóllakot és a malom alatti mély gödörben hevert - aludt. Úgy este kilencz órakor a malom vizet elzárták, mire a malomárokban a Víz megapadt és a harcsa nem tudott visszatérni. Ott csapkodott hát a gödörben, mire a molnárok kisiettek és ki vellára, ki fejszére kapva, agyonütötték a mi halunkat, jó laktak belőle és még hatvankilencz kilót el is adtak belőle. - Aztán volt e tanú erre? - Nem volt biz a jó Istenen kívül senki, azt pedig a szolgabíró úr nem fogadja el tanúnak, de még egy tanú nem is elég, válaszolt búsan az öreg. Noha nyílt titok volt az eset, de tanút rá nem kaphattam, a molnárok meg tagadták, így perbe se szállhattam ellenük. Így múlt ki a nagy harcsa !

<strong>A nagy harcsa, írta: az öreg horgász, 1906 - ból, A halászat folyóirat eredeti tárczája</strong>

A nagy harcsa - 1906 - Öreg horgász


Harcsakirály - Zsindely

Harcsakirály - Zsindely Ferenc

A malomtóban él egy óriás harcsa, amely a molnárné kacsái közül relytéjes módon el-el kap néhányat. A molnár ezt nem tűri és Laji a cigány, majd sógora segítségével a harcsa kifogására szánja el magát. A kacsák egyre fogynak, egymás után tűnnek el a harcsa gyomrában, de végül. kalandos küzdelem után a harcsa mégis a molnárné asztalára kerül.

Zsindely Ferenc a tőle megszokott szolid humorral örökítette meg a "párviadalt" ebben a történetében. Vadászolvasóknak nem kell a szerzőt bemutatni, ám valószínű, hogy a horgász olvasók először találkoznak a nevével. Mint írót, Kittenberger Kálmán fedezte fel, és nagyon sokra tartotta. Mindig vonzódott a vizek világához, ám horgásztémáról csak "lefegyverzése" után kezdett írni. A "Harcsakirály" mindeddig kéziratban lappangott.

Tiszta szívből ajánlom a kötetet mindenkinek:
Zsindely Ferenc - Harcsakirály
Tarraprint Kiadó Budapest, 1996.
65 oldal, 10 x 14 cm
Izsák Jenő karikatúráival

Nekem is Zsindely féle

Nekem is Zsindely féle "Harcsakirály" jutott eszembe mikor ezt a régi írás felraktam. Sőt hogy izgalmasabb legyen a dolog a napokban feldobok még egy írást kb. 100 éves, és mi a címe ?
A harcsakirály, Írta : Weiland József.

Egyébként valóban, ahogy írtad tényleg fantasztikusan jó kis könyvecske a Zsindely féle Harcsakirály.

K..va jó ez az kis történet,

K..va jó ez az kis történet, csak Így tovább...

Tudtak a régiek mesélni, a

Tudtak a régiek mesélni, a nyelvezete tetszik legjobban.

nemtom hogy vagytok vele de

nemtom hogy vagytok vele de ez egesz jo kis tortenet

Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">