szépirodalom

Füvet nyírni járunk. Havonta egy meccs, ledúrjuk a pályát Miklóssal. Miklós beül mellém a terepjáróba, elmeséli, ki kinek a kicsodája Szarvason. Tudod, Csabi, a Janurik Pali öccse volt az, aki ott dolgozott a Szirénben. Tudom, hogyne tudnám. Mindent tudok Janurik Pali öccséről, de már pont elfelejteném, mire Miklós emlékeztet. Ezért is jó kettesben kimenni a Nyúlzugba. Enyém a part. A tíz éve kiirtott akácok surjánjai már meredeznek. Metszőolló, fűrész. Nekiesem a „dzsumbelnek", ahogy Miklós mondja. Ő addig a régi ház körül tologatja a fűnyírót, ahol virágzik minden. Főleg a gyomok.

"Zöldítsétek egek hamar az erdőket:
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket."

A Szél unottan fordult egyet a tó felett, aztán kicsit megborzolta a víztükröt, s mintha keresne valamit, kíváncsian beleskelt a sűrű nád közé és egy darabig csendesen motoszkált a nádszálak között.

A kelő nap ragyogó aranyhíddal kötötte össze a partokat. Valahol a nád között nádirigó kerepelt szüntelenül, a nádas szélén pár vadkacsa szedegetett valamit a levelekről, és a víz felett fecskék suhantak könnyelmű szúnyogokra vadászva. A túlsó parton, az öreg fűzfán, egy szürkevarjú méltatlankodott recsegő hangon, s hátam mögött az országúti nyárfákon, kakukk jósolt sok - sok évet, pedig nem is kérdeztem.

Drága Shimano botom felsõ tagján elpattant a gyûrût tartó láb egyike. Evett a méreg erõsen, amint észrevettem a
hiányosságot, mert a körülményekhez, de fõleg pénztárcámhoz mérten elég sokba került a nevezetes bot! Igaz, szolgált is
becsülettel – eddig!

Mielõtt bárki elkezdené firtatni, miféle drága botról van szó egyáltalán, tisztelettel megjegyzem, itt nem csak egyszerûen
botról, hanem horgászbotról van szó! Sõt, ez a becses szerszám lesz fõszereplõje a továbbiaknak is!
Amint azon töprengtem, miképpen tudnám kijavítani botomon a kis hiányosságot, emlékeim zûrzavaros, poros

Hűvös őszi szél kavarja a földön a lehullott leveleket. A nagy művész, a Természet ecsetje álomszerű színeket fest a ritkuló fák lombjaira s mint valami mesebeli csodás aranylepke, úgy villan meg egy-egy szárnyra kapott falevél az őszi napsütésben. Szép, tiszta időben, jóleső napfényben taposom a víz melletti hepe-hupás gyalogutat. Az októberi gyenge nap sugarai vonnak be körülöttem mindent, bebújnak a fák repedéseibe; a pihenőre készülő növényzet közé és megsimogatják a sejtelmesen zizegő nádszálakat.

Valamikor az ősz kedvenc évszakom volt. A mai napig is örömmel emlékszem azokra a semmihez sem hasonlítható október végi alibi pecázásokra. Az ezerszínű Mosztonga-parti fák igaz hogy nesztelenül búcsúztak minden egyes levelüktől, de megsiratták őket az ágaikról könnyként hulló hajnali harmatcseppekkel. Ott ültem naphosszat egy-egy virgonc sügér kifogása ürügyén, pedig igazából csak még egy napot akartam otthon lenni.

Széchenyi Zsigmond, a híres vadász írta, hogy a vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás. Valahogy így van ez a horgászattal is. Sokkal több az üres szák, mint a tele, de azért alig múlik el horgászat „erdőzúgás” nélkül. És nekünk az is megteszi. Mert az ember nemcsak halakra, hanem élményekre is vadászik.

Egy közkeletű latin mondás szerint: "poeta non fit sed nascitur" - vagyis: a költő nem lesz, hanem születik. A horgászással fordítva áll a dolog: a horgász nem születik, hanem lesz. Bár ki tudja, az én gyanúm szerint a szíve mélyén minden ember vonzódik a horgászáshoz. Ha másként nem, hát úgy, hogy miközben elnézően megmosolyogja, még ki is neveti a vízparton tanyázó horgászt — a csendes őrültet —‚ a halászlét, a rántott halat, netán a roston sült fogast azért nemcsak szereti, de rá gondolva még a nyál is összefut a szájában.