novella

Széchenyi Zsigmond, a híres vadász írta, hogy a vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás. Valahogy így van ez a horgászattal is. Sokkal több az üres szák, mint a tele, de azért alig múlik el horgászat „erdőzúgás” nélkül. És nekünk az is megteszi. Mert az ember nemcsak halakra, hanem élményekre is vadászik.

Egy közkeletű latin mondás szerint: "poeta non fit sed nascitur" - vagyis: a költő nem lesz, hanem születik. A horgászással fordítva áll a dolog: a horgász nem születik, hanem lesz. Bár ki tudja, az én gyanúm szerint a szíve mélyén minden ember vonzódik a horgászáshoz. Ha másként nem, hát úgy, hogy miközben elnézően megmosolyogja, még ki is neveti a vízparton tanyázó horgászt — a csendes őrültet —‚ a halászlét, a rántott halat, netán a roston sült fogast azért nemcsak szereti, de rá gondolva még a nyál is összefut a szájában.

Örök dilemma: eszik-e a hal ma vagy nem eszik? Mert ha nem, akkor jobb, ha otthon marad az ember, ha viszont eszik, akkor indulás, nehogy elfoglalják előlünk a legjobb helyeket. Igen ám, de ha eszik, vajon mit? Gilisztát, tengerit, pufit vagy áztatott búzaszemeket?

Jó régen, még a múlt század végén, útra kelt egy tót legény szerencsét próbálni. A Poprád mellól indult, s meg sem állt Biharig. Akkoriban nem volt ez ritkaság, sok vigéc, vándoriparos rótta a Monarchia útjait, nem kellett hozzá útlevél. Madranek Janó szegényebb volt a templom egerénél, de értett egy mesterséghez, a vízimolnársághoz. Húsz év múlva a "hé Janó!"-ból Madranek úr lett. Három malma alá folydogált a Fekete-Körös csendes vize, Tenkén, Rippán és Gyantán nála őrölték a legjobb lisztet az aranyszínű bihari búzából.

Második napja csavargunk a havasnak beillő irtatlan erdőkben, megháltunk Dánér Úr szállásán, a csűrben felhalmozott erdei sarjún, aminek olyan illata van, mint a pemetefű cukorkának. Amikor ide megérkeztünk, a nap már lement, és csillagos éjszakát ígért.
Az erdőkkel borított hegyekben talán legszebbek az esték. A patak vizéről, amely még őriz kevéske meleget a nappalról, ködrongyok szállnak fel, de amint szétterülnek a ritkás fák között, fehér lepedővé L sűrűsödnek, amelyen a holdvilág úgy sütkérezik, mint a befagyott L tavon. A világtalan szürkület egyre mélyül, fekete foltokká olvadnak

Péter olyan szerénységgel csapódott hozzám, hogy szinte észre se vettem. Tétova ifjúként akkor még csak harmadik mérkőzésemre készültem a gyár csapatában. Öltözőnk a munkásszálló alagsorában volt, onnan baktattunk ki már mezbe öltözötten a játéktérre. Még hideg időt lehelt a tavasz, az egyesület színeit jelentő piros-fekete melegítőben ugráltunk, futkároztunk a meccs előtt.

Ünnep előtti menü-vita folyik a konyhában, nejem és menyem a sonka pácolásának módozatait vitatják. Félfüllel kagylózom. Mindenről szó esik, egy dolog kivételével. Úgy látszik, a „tojásföstés” az idén is elmarad — állapítom meg csöpp szomorúsággal, s a húsvéti hímes tojások kapcsán eszembe jut egy régi történet.

Istenem, milyen szépek is voltak azok a régi, hajdani húsvétok! A maguk nárcisz illatú várakozásaival, melyhez az eget kémlelő aggódás is hozzátartozott. Flaszteron és beatzenén felnőtt fiaim flegmán kérdik: miért, nem mindegy volt, hogy esőben vagy napfényben mentetek tarhálni? Elfajzott népség! Nekik a locsolkodás és az ezért kijáró hímes tojás tarhálásnak minősül.