horgászok

A Karaszi fok.
Az 1920-as években Budapest környékén a Dunában már erősen érezhető volt a halállomány apadása. Ezért én is vándorlásra kényszerültem. Először felfelé próbálkoztam, később lefelé. Szob, Visegrád, Kismaros, Tétény, Háros, Batla, Ercsi, Adony, Apostag. Földvár, Harta — gyönyörű emlékek. Lassan—lassan azonban itt is mindinkább érezhető volt a halfogyatkozás.

Horgászat közben sok minden megfordul az ember fejében. Például az, hogy fáznak-e a halak. Első hallásra butaságnak tűnik a kérdés, mert hát a hal mégse ember – és a víz sem levegő, ami sokszor lehet mínusz negyvenfokos is, míg a víz legfeljebb nulla. No jó, a tengervíz kicsit hidegebb is, mert annak az édesvíznél alacsonyabb a fagyáspontja, de akkor sem kevesebb mínusz két foknál. Ami annyira azért nem hideg, talán még az emlősvilág leggyámoltalanabbnak mondott tagja, az ember is elviseli. A szárazföldön persze – a nulla fok körüli vízben nagyon hamar feladja a harcot.

Horgászok a Tiszán 2. rész - A Kiskörei víztározó

Horgászni mentünk

A kőgáton ülök valahol Fűzfő és Kenese között és a kapásjelzőt figyelem. Tőlem jobbra is ül egy ember, kék mackónadrágban és jambósapkában, bár az idő meleg, itt az első nyári hőhullám. Ő valamivel előbb érkezett, amikor ideértem. épp akkor keresett valami téglát, aztán leült és most figyel ő is. Enyhe nyugati szél fodroz, olykor meg-meglódul egy-egy kisebb hullám, néha egymásra nézünk, bár ha jól emlékszem, még csak nem is igen köszöntünk. A vizet nézzük, a Balaton kékesszürke acélját, amint fölfeszül, amíg a szem ellát, majd belevész a páraködbe, de az már Tihany magassága lehet.

A kicsi tóról tulajdonképpen nem Is illendő írni. Egy (nemrég még) jómódú egyesület tava, alig fél-háromnegyed órányira Budapesttől. A kerítés kapuja csak a jogosultak előtt nyílik meg.