horgászás

Nem értem, hogy lehet oly türelmesen egy helyben ülni és várni a jószerencsét! De sokszor hallom horgászó utaimon ezt a csodálkozó, sokszor gúnyos kérdést felcsendülni hátam mögött azok szájából akik egy ideig figyelik a vízbe vetett úszóm mozgását és rövidesen megunva a várakozást, továbbállanak.

Szegény Henricksen Úr szomorú történetét olvasva, nekem is eszembe jutott egy itthon történt borzalmas végű horgászás. A kies fekvésű, Duna menti B. községnél elterülő holt Duna-szakaszban tartózkodó Óriási harcsa már hónapok óta réme és egyben elérhetetlen vágya volt az ottani halászoknak. Nem beszéltek róla másként, mint a "harcsakirály”-ról és kézre kerítése volt egyedüli becsvágyuk. Valóságos expedícziókat szereltek fel és indítottak útnak, de minden igyekezetük és fáradságuk meddőnek mutatkozott.

Hűvös, párás hajnal ígérete érinti meg a tájat. A tükörsima nagy víz enyhén fodrozódni kezd, a túlpart hegyei lassan kibontakoznak vékony ködfátylaikból. Kelet felől, mint rejtett lámpás, narancsvörös pirkadat festi meg az égboltot, majd a nyárfák felett felbukkan a napkorong. A fény ráömlik a tóra, remegve szétterül az apró hullámok hátán, melyek vidáman a partra úszik a csillogást ás a kékes-barna árnyékokra dobják. Ettől a fű smaragdzöldje is fényleni kezd, megcsillannak a harmatcseppek, és az Öreg fűz levelei Suttogva köszöntik a reggelt.