Ártéri halászat Kopácson • Horgaszat.hu

Ártéri halászat Kopácson



Kopács ősi, kora Árpádkori magyar halászfalu a Dráva Dunába torkollásánál. Írott forrásokban először 1212-ben említik Kopach néven. Valószínűleg személynévi eredetű, magyar névadású. Az egykori római út mentén települt falu határait évente akár többször is elöntötték az árvizek, az itteniek közel ezer éven át jól megéltek a halászatból. A mocsaraknak köszönhetően lakói tűrhetően átvészelték a török hódoltságot is, s őrizték magyarságukat is.

A trianoni diktátummal Dél-Baranyát is elcsatolták, ezt követően kevés délszláv, horvát is betelepedett a faluba. A 19. századi folyószabályozással mentesített területek egy részén 1967 után létrehozták a Kopácsi rét természetvédelmi területet, melyen fokozatosan teljes védettséget vezettek be, s ma már horgászni is tilos. Az itt élőknek más megélhetést kellett keresnie. A kopácsi magyar népi, halászati gazdag hagyományokat néprajzos szakemberek kutatták, kutatják még ma is. 1991-ben 610 magyar lakosa volt, 118 horvát, 32 szerb, 10 német.

A kis halászfaluban egykor a lakosság 80 százaléka élt az egyik legősibb mesterségből. Közéjük tartozott Pajrok Jani bácsi is, aki ma már csak kedvtelésből fog halat.

Kopács, a kis drávaszögi település elsősorban halászatáról volt híres. A vizek partján fekvő település lakói éltek a halászat nyújtotta lehetőségekkel, mintegy 80 százalékuk hivatásszerűen űzte ezt az ősi mesterséget. Mindennek akkor szakadt vége, amikor a hetvenes években rezervátummá nyilvánították a Kopácsi-rétet, így tilossá vált az addig megélhetést biztosító tevékenység.

Dr. Lábadi Károly Kopács, a víz melletti falu c. munkájában így ír a múlt századok halászatáról: „A tökéletes természet- és helyismeret, a folyamatosság, a tapasztalatok állandósult továbbadása lehetővé tette a faluban olyan halászati technika és szerszámkészlet meghonosodását, amely a maga nemében a legeredményesebb.

Az eredményes halfogás titka abban rejlett, hogy a tájismeret révén mindig az adott körülményeknek legjobban megfelelő eszközzel zsákmányoltak. A tavakban, csatornákban, az elöntött ártérben mindenkor a legjobb eredményt ígérő, lehetőségeknek és körülményeknek megfelelő szereket alkalmaztak."

Pajrok János már az 1950-es években is halászott, a kopácsi halászszövetkezetbe 14 évesen lépett be. Apja, nagyapja is ezzel foglalkozott, így már egészen kiskorában megismerkedett ezzel a mesterséggel, elsajátította minden csínját-bínját. Jó pár évig fő megélhetési forrása volt. A 60-as évek végén aztán megkezdődött a rét rezervátummá nyilvánítása, amivel párhuzamosan szűntek meg a halászok addigi lehetőségei. A település 100-120 halásza ezért az 1970-es években kénytelen volt foglalkozást váltani: sokan áttértek a fóliás kertészetre, a mezőgazdaságra. A fiatalok vagy más megélhetési forrás után néztek, vagy külföldön kerestek munkát.

Pajrok Jani bácsi pontosan emlékszik arra, milyen volt régen egy halászattal töltött nap. – Ez attól függött, hogy milyen szerszámot használtunk. Ha varsával halásztunk, akkor azt először lehúzták a vízhez, és hajnalban mentek le megnézni, hiszen az előre meghatározott napokon, a reggeli órákban volt a mérés, amire oda kellett érni a zsákmánnyal. Aki marázsázott, az délután is kiment a vízre, és egész éjjel ottmaradt. Természetesen akkoriban nem voltak motorcsónakok, naponta több kilométert eveztünk. Mint a legtöbb mesterségnél, ennél is évek tapasztalatára volt szükség ahhoz, hogy eredményesen lehessen művelni. Jómagam is több évi gyakorlat révén sajátítottam el a szakma csínját-bínját - mondja Jani bácsi.

A különböző halfajtákhoz más-más eszközökre volt szükség. A kopácsi halászok saját maguk készítették a hálókat is. – Én a mai napig készítek varsákat saját használatra. Ha naponta 6-8 órát foglalatoskodom vele, akkor négy nap alatt készül el. Ezek már szintetikus anyagból készülnek, nem úgy, mint azelőtt. Akkor a szántóföldeken kendert termesztettek, innen ered a még ma is használatos "kendörfőd" kifejezés. A kendert learatása után vízben áztatták, kicsöpülték és rokkán fonták meg. Ezt minden héten kátránnyal kellett megfesteni, ez tartósította. Később jöttek a gyári készítésű cérnák, majd utána a szintetikus anyagok – emlékezik Jani bácsi. A halászidény jobb esetben egész évben tartott. Öt-hat évtizeddel ezelőtt még szépen meg lehetett élni belőle. Bőséges volt a halállomány, minden eszközt maguk készítettek, nyugodt és kiegyensúlyozott életet éltek.

Aztán a Kopácsi-rét rezervátummá nyilvánítása megfosztotta a kis halászfalut éltető forrásától, de az emberek mégis feltalálták magukat. Ma már messze földön híres egyedülálló őrölt paprikája. A halászat fémjelezte múltjukra pedig olyan dolgok emlékeztetnek, mint a csíptetős ponty meg a halpaprikás, vagy éppenséggel a gasztrokulturális sikertörténet, a Kopácsi Halásznapok. – LJ. MOLNÁR Mónika Tünde

Forrás: wmmmi.org és magyarorszag-szep.hu

Ártéri halászat Kopácson


Gyönyörű hely, kár hogy

Gyönyörű hely, kár hogy az1945-ös európai "telekrendezés" elvette tőlünk. Most "Kopacki Rit" néven keressétek a területet a Google Map-en.

Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......

style="display:inline-block;width:336px;height:280px"
data-ad-client="ca-pub-0247853432262782"
data-ad-slot="5287266349">